1.évad 14.rész Wonderwall

Azonnal oldalrakaptam a fejem és megpillantottam Fedet. Annyira megkönyebbültem és olyan boldog voltam, hogy azonnal a nyakába ugrottam és agyon puszilgattam.
-Hé Vilu, nyugi.-mosolygott rám kedvesen és amikor meg akart csókolni elhúzódtam.
-Srácok most tisztázzunk valamit. Én nagyon szeretlek Federico, de soha nem foglak úgy mint Leot. Leon te egy csodás srác vagy, de minket állandóan szétszakít valami és nem akarok tovább szenvedni ezért jobb ha nem erőltetjük. Legyen az, hogy továbbra is barátok maradunk veled Fedevel pedig olyanok mint a testvérek. Nem akarom, hogy balhék legyenek.
-Violetta azt tudnod kell, hogy ha bármi lenne Leoval nem zavarna mert a legjobb barátom te pedig a "kishugom" és így támogatlak titeket. Haver te meg ne haragudj, hogy rámásztam, de különleges lány. Még ha azt is mondja hagyd, harcolj érte. Nem éri meg elveszíteni.-mondta Fede.
-Köszi tesó, észben tartom.-kacsintott majd mosolyogva rám nézett.
-Akkor azthiszem Leo te már le is mehetsz meg te is Federico én pedig aludnék egyet.
-Én még maradok mert ez kicsit furcsa, hogy Ricardo csak úgy elengedte őt és félek, hogy téged akar bántani. Ne aggódj addig megtanulok továbblépni.-mutatta fel a könyvet nevetve mire én is halványan elmosolyodtam és elfeküdtem az ágyban a takarót magamra húzva. Egy ideig mocorogtam majd meghallottam ahogy Leon elkezd énekelni. Tudtam miért csinálja és én hamar el is lazultam utána pedig elaludtam. Már megint megnyugtatott és ezzel az őrületbe tud kergetni. Nem tudom mennyi lehetett az idő amikor felkeltem, de Ő még mindig ott ült abba a fotelba és azt a hülye könyvet Olvasta, de ahogy elnéztem már egy ideje ugyan azt az oldalt nézi.
Hol tartasz?-ültem fel és mosolyogva fürkésztem.
-Mármint miben?-nézett rám értetlenül.
-Tudod a köny. Már egy ideje figyellek és még mindig ugyan azt az oldalt bámulod.
-Ja hát igen, most már majdnem a végén vagyok csak közben elgondolkoztam.-csukta össze a könyvet.
-Na és min? Azon, hogy mit csináljunk ha az exel jóban maradtunk?-nyitottam ki a könyvet amit olvasott és elolvastam a fejezet címét.
-Ja nem. Azon, hogy túl nagy a csend. Ezt úgy nevezik, hogy a vihar elötti csend. Valami készül és én félek, hogy te leszel az áldozat.-mondta aggódva én nekem pedig azonnal fülig ért a szám.
-Ezek szerint féltesz?-kérdeztem a szemöldököm felvonva.
-Nagyon jó észrevétel. Violetta majd belebolondulok ebbe az egészbe. Minden pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy az az izé idejön és.....-kezdette bele, de én megpusziltam az arcát amivel elcsitítottam.
-Köszönöm!
-Mégis mit?-kérdezte furcsán.
-Azt, hogy itt vagy velem és vigyázol rám. Nekem ez sokat jelent.-öleltem őt át aztán megint nyílt az ajtó.
-Halihó csajszi.-lépett be Fran, Cami, Andres, és Maxi.
-Nahát sracok ti itt?-kérdeztem boldogan és mindenkit köszöntöttem.
-Hallottuk mi történt és kötelességünknek éreztük, hogy eljöjjünk.-mondta Maxi.
-Én viszont nem tartom ezt jó ötletnek. Így ti is veszélyben lehettek és félek nem tudok mindenkit megvédeni.-jelentette ki Leo.
-Leon ez nem a te feladatod hanem apukádé. Kérlek lazíts egy kicsit.-kértem őt erre Ő megenyhüvle bólintott.
-Rendben, de akkor sem hagylak itt titeket.-mutatott ránk.
-Oké akkor mindannyian nyomás le a nappaliba én meg közben hozok egy kis rágcsálni valót.-tapsoltam kettőt és minannyian elindultunk le. Én bementem a konyhába és egy nagy tálcán gondosan összerendeztem a csokiskekszeket meg a narancslevet és kivittem a többieknek.
-Violetta be kell mennem a rendőrségre Federicoval, de ne aggódj nem lesz baj.-jött oda apa és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Siettek vissza?-kérdeztem aggódva.
-Vilu ígérem, hogy pár óra és jövünk.-ölelt át Fede.
-Rendben, de egy óra múlva sötétedik.-pusziltam meg őket.
-Tudjuk, ne aggódj, sietünk.-köszöntek el és már ott sem voltak. Kétségbeesve ültem le a kanapére Leon és Camilla közé.
-Nem kell félned épségben itthon lesznek.-ölelt át barátnőm.
-Remélem igazatok van.-mosolyodtam el halványan.
-Violetta szeretném ha ezt magadnál tartanád.-nyújtott át egy paprikasprayt.-Ugyan én itt leszek még, de jobb az elővigyázatosság.-jegyezte meg.
-Persze, de azthiszem a fia túl sok mindennek van kitéve. Félek, hogy valami baja lesz.-néztem Leonra aki az ölembe hajtva a fejét aludt.
-Jajj ne haragudj, hogy így zavar csak hát szeret téged.-menetegetőzött.
-Jajj nem, egyáltalánnem zavar sőt megnyugtat hogy itt van csak annyira próbál óvni, hogy ebbe Ő is sérülhet.-magyaráztam el a helyzetet miközben az alvó fiú hajába túrtam.
-Én hiába mondom neki, hogy menjen haza sőt most bárki mondhatna neki bármit, de ha rólad van szó akkor mintha csak a falnak beszélne az ember és egyenesen belesétálna tűzbe csak aztán ott vagy te, megfogod a kezét és olyankor sikerül visszahozni a valóságba. Violetta te jelented neki a mindendséget.-vázolta dolgokat én meg már fülig vörösödtem. Ő mosolygva leült tőlünk a távolba egy székre és onnan fürkészet minket tovább, de annyivel megkönnyítette a dolgok, hogy egy könyvet kezdett el olvasni.
-Srácok most mégis mi a fenét csináljak?-néztem rájuk kétségbe esve.
-Szerintem nyugodj le, igyál egy kicsit meg egyél.-nyugtatgatott Francesca.
-Igaza van Frannak ilyenkor az a legjobb ha kicsit megpróbálsz ellazulni.-mosolygott kedvesen Maxi.
-Srácok erre szerintem az lenne a legjobb ha énekelnénk egyet.-lelkesedett fel Andres.
-Andi ez nem rossz ötlet, de mint látod mozdulni nem tudok.-mutattam az ölembe heverő srácra.
-Neked elég csak énekelni.-nevetett fel és belekezdett a Ser Mejor-ba a srácok pedig folytatták és felálltak táncolni így hát mit volt mit tenni én is elkezdtem velük énekelni. Kicsit újra felszabadultam és sokat nevettem ahogy ők tánc közben bohóckodtak nekem.
-Rendben ez jó volt, de most halljunk téged. Énekelj valamit Vilu.-kérte Maxi én pedig elkezdtem gondolkozni.
-Rendben, van egy dal, de nem nevethettek ki érte.-emeltem a fel az ujjam.
-Nem fogunk.-kántálták egyszerre. Én egy bólintással nyugtáztam majd ránéztem az ölelmbe fekvő fiúra és elkezdtem énekelni.

Nem tud elfelejteni a szívem
Ezek a szomorú szemek
Álmodoznak a szerelmemről

Hagytam, hogy nyerjen egy illúzió
És elvesztettem a nyomod
És most tudom, hogy ő
Minden, amit kerestem
És most itt vagy
Kereslek újra és többé nem
Mész el

Talán már elmondtam, hogy láttalak
Én mindig imádtalak
És soha ne felejtsd el
Az életem egy sivatag
És szomjan halok
És hadd mondjam el azt is, hogy
Csak veled tudok lélegezni

Nem világítanak a csillagok
És nem süt a nap
És nagyon magányos vagyok itt
Nem tudom hol vagy
Kérlek had mondjam el

Sok pillanatot szerettem
Érzem a simogatásod
És az illatod a bőrömön
Minden éjjel megölelsz engem
Hatással vannak rám a csókjaid
És ezerszer megsimogatsz
És elvitt az őrület
És most itt vagy
Kereslek újra és többé nem
Mész el


Talán már elmondtam, hogy láttalak
Én mindig imádtalak
És soha ne felejtsd el
Az életem egy sivatag
És szomjan halok

Nem világítanak a csillagok
És nem süt a nap
És nagyon magányos vagyok itt
Nem tudom hol vagy
Kérlek hagy mondjam el.-énekeltem el és közben vagy húszor megsimogattam Leon fejét.

Hatalmas taps követte az énekemet én pedig hamar elpirultam.
-Violetta ez csodálatos és rémes egyszerre.-jelentette ki Camilla és Fran mire én nagyon megilyedtem.
-Mi rossz benne?-kérdeztem szomorúan.
-Semmmi, a dal tökéletes, de a lányok a dal üzenetére gondolnak. Szerelmes vagy, vágysz arra a szerelemre és ezt az öledben fekvő fiú tudja csak megadni.-vázolta a helyzetet Andres.
-Nem, felejtsétek el. Leon és én már csak a múlt.-ahogy ezt kimondtam Leo nyöszörögni és mozgolódni kezdett az ölemben és sorosan átölelte a derekam.

Teljesen megvoltam zavarodva ezért felhuppantam a heverőröla mire Ő is felriadt.
-Mi történt?-nézett körbe álmosan, de én már nem tudtam válaszolni. Odavittem neki a kabátját és az ölébe raktam.
-Nekem ez így nem megy. Menj el kérlek mert már nincs köztünk semmi ezért már semmi közünk egymáshoz. Tudom én jöttem azzal, hogy legyünk barátom meg mimden, de nekem nem megy ez a barátosdi. Nagyon szeretlek és fontos vagy, de nekünk ez soha nem ment ezért jobb ha most elmész.-ejtettem ki a nehéz szavakat.
-Pont te raksz ki? Én megbocsájtottam, hogy Federicoval csókolóztál te pedig most elküldesz a semmiért? Nem ismerlek Violetta Castillo.-mondta dühösen és elviharzott a házból.
-Te és Fede? Vilu te tudtad, hogy én mit érzek. Leonnál is tudtad. Én sem ismerlek.-kapta fel a dzsekié és Ő is elment.
-De Fran.-túrtam bele idegesen a hajamba és felviharzottam a szobámba. 2perc múlva már mindannyian fent tornyosultak a szobámba. Láttam Cami aggódó, de dühös tekintetét és a fiúkét akik nem nagyon értettek semmit. Elösszőr sorjában elmagyaráztam a fiúknak mindent utána pedig közösen megbeszéltük, hogy Leon és én is totál bekattantunk és, hogy Francesca soha nem fog megbocsájtani nekem.
-Vilu mi most megyünk mert holnap próba és 2 nap múlva koncert.-szólalt meg Camilla.
-Rendben, én is megyek holnap ha minden igaz.-erőltettem magamra egy mosolyt majd kikísértem őket. Ahogy elmentek én nem bírtam tovább és kitört belőlelm a sírás. Nekidőltem az ajtónak és végigcsúszva rajta leültem a földre és csak sírtam.
-Kicsikém mi történt?-rohant ki Olga fejvesztev a konyhából, de én csak megráztam a fejemet és felállva átöleltem.-Jaj szívem nyugodj meg, sütök neked bármit csak mosolyogj már végre egy kicsit.-törölgette le a könnyeim.
-Jobban leszek majd......-mondtam lehajtott fejjel és felmentem a szobámba. Már sötét volt így elmentem lezuhanyozni, felhúztam a pizsim és bebújtam az ágyba. Gondoltam majd reggel beszélek apuékkal addig is megpróbálok elaludni. Ez csak egy hülye terv volt. Az ágyamba forgolódtam, a lámpa fénye bevilágított az utcáról én meg még zaklatottabb lettem. Elöntött a szörnyű lelkiismeretfurdalás és rájöttem, hogy én itthon sajnálom magam amikor ki tudja Fran vagy Leon milyen állapotban van. Jó a Leonos dolgon nem tudtam változtatni, de Francesca miatt teljesen kivoltam. Idegességemben lerugdostam magamról a takarót és a kislámpám felkapcsolva odamentem a szintetizátoromhoz. Eszembejutott egy dallam és hozzá pár sor ezért azonnal játszani kezdtem.

Az első nap amikor megismertelek
Különállónak éreztem magam, annyi új arc
Az első barát akit találtam
Amikor kilógtam a sorból, te mindig ott voltál nekem.-énekeltem és teljesen megteltem adrenalinnal. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha ezt a dalt befejezem akkor megmutatom Frannak mert ezt neki szánom. Így elmondhatom neki azt, hogy mennyire fontos és ez mindig is így lesz. Gyorsan lefirkantottam a sorokat és visszabújtam az ágyba. Azt hittem, hogy ezek után el tudok aludni, de hát tévedtem. 6 óra fele lebotorkáltam a konyhába és tejeskávémba meredve próbáltam összeszedni magam. Kivettem a hütőből egy dobozos narancslevet ami jó hideg volt és a szeme alá nyomtam, hogy eltüntessem a táskáimat. Hát nagyjából sikerült is, de amikor fel akartam állni e tejeskávé az ölembe borult. Hirtelen hátraugrottam ezért széttört a pohár. Az egész ház 2 perc alatt ott volt.
-Kicsikém mi történt?-jött oda apa.
-Ne haragudjatok, hogy felébresztettelek titeket csak kiborult a tejeskávém. Amúgy mi volt tegnap a rendőrségen?-tértem rá a fontosabb dologra.
-Azonosítottuk Ricardot és le fogják csukni. 2 nap múlva lesz a tárgyalás, délután.-símogatta meg az arcom, de én azonnal lesápadtam.
-Akkor lesz a koncert.-huppantam vissza a székre aminek hatására a fehér szoknyám hátulja is foltos lett.
-Pedig Federiconak is jönnie kell.-vakargatta a tarkóját.
-Miben szerepelsz?-kérdeztem azonnal Federicot.
-Hát az Es Mi Pasion-ba meg a közösbe a Ser Mejor-ba.-mondta és elgondolkozott.-Amúgy nem úgy volt, hogy 2 hét múlva lesz a koncert?-kérdezte furcsalva.
-De, de a srácok tegnap este mondták, hogy valami miatt megváltoztak az események.-mondtam elgondolkozva.
-Mégis mi miatt?-nézett rám értetlenül.
-Nem tudom. Azt csak koncert után tudjuk meg.-legyintettem és felmentem, hogy szoknyát cseréljek. A fehéret átváltotta a kék szoknyám amihez a fehér topánom húztam. Visszasiettem a nappaliba, hogy még indulás elött beszéljek Federicoval.
-Fede figyu....akkor most köztünk minden oké?-kérdeztem kicsit félve.
-Naná, mi újra tesók vagyunk és én egy időre lehuzom magam.-kacsintott mosolyogva.
-Az tök jó, szerintem én is meghúzom magam most.-húztam el a számat.
-Történt valami?-nézett rám és fürkészve figyelte az arcomat.
-Hát tegnap összevesztem Leoval és ezáltal Fran megtudta, hogy mi.....tudod....na és most gáz van.-hajtottam le a fejem.
-Majd én beszélek vele és akkor minden rendben lesz.-puszilta meg a homlokom és átkarolva a vállam elindultunk a suliba. Ahogy róttuk a macskaköves utcát eszembe jutott néhány új sor a dalomhoz.

Barátok a végig, sosem szakítanak, sosem támadnak hátba
Barátok megértenek, mosolyra fakasztanak, fogják a kezedet

Most már együtt állunk, sosem vagyunk egyedül
És majd fényt gyújtunk, bárhová is megyünk

Ha szükséged lesz rám egy pillanaton belül, csak szólj
Számíthatsz rám, számíthatsz rám
Egy pillanaton belül ott leszek, mert tudod
Mindig te leszel, te leszel az első.-dúdoltam magamban és kezdett az egész egyre jobban összeállni. A Studio ajtaján beérve álltam Fran megvető pillantását és Leonét aki csak úgy forrt a dühtől. Olyan bűntudatom volt mindkettőjük miatt ami talán még soha. Fede egyből ellépett melőlem és elindult Francesca felé én pedig ott álltam egyedül. Nem mertem senki szemébe sem nézni.
-Na mi az Viluka? Rájöttek, hogy milyen kis jelentéktelen a fényed és lassan csak eltűnsz az univerzumba. Csak sodrodsz egy ideig végül benyel a fekete lyuk és aztán BUMMM!-mondta és a végén hirtelen felemelte hangját én meg összehúztam magam.
-Ludmilla, kérlek, nincs most kedvem hozzád.-mondtam kikészülve.
-Jajj Ludmilla kérlek, istenem Violetta ne mártírkodj itt.-kezdett őrületes módon nyávogni.
-Ludmilla ezt fejezd be! Én szeretlek, de ne bántsd Violettát, Ő a barátom és kiállok mellette.-lépett oda Andres én pedig hálásan pillantottam rá.
-Andi mellettem mikor fogsz így kiállni?-nézett rá megszeppenve.
-Akkor amikor megtanulod, hogy ki a barát és ki az ellenség mert Vilu suha nem ártott neked. Elegem van ezekből a kitöréseidből. Régen nem ilyen voltál. Én szeretlek, de nem bírom ezt sokáig és ezek a dolgaid miatt fogsz elveszíteni.-vázolta a helyzetet és csalódottan elment Ludmilla pedig szomórúan nézett maga elé és talán átgondolta a dolgokat. A fejét felszegezve fordított nekem hátat és indult el a nagyterembe. Én pedig az ének terembe vettem az irányt. Szerettem volna magam lenni, a gondolataimmal és érzéseimmel. A füzetemet elővéve elkezdtem a dalomhoz hozzáirni a sorokat amik eszembe jutottak útközben. Javítgattam, javítgattam aztán 2 óra múlva teljesen késznek éreztem. A naplómat előkotortam a táskám aljáról és kivettem a Leonról készített rajzot. A lap tetejére azt írtam fel, hogy You're my WONDERWALL. Kidíszítettem a mondatot, mindenféle színt csempésztem bele. Annyira belemerültem az egészbe, észre sem vettem azt, hogy valaki áll mögöttem.
-Te vagy a csodafalam?-értelmezte a kis mondatot amit a papírra vetettem.
-Igen.-néztem hátra Pablora lesütött szemekkel.
-Ez talán egy új dal címe lesz?-kérdezte miközben egy kicsit elmosolyodott.
-Ebbe még nem gomdoltam bele.-néztem rá felcsillant szemekkel.
-Hát pedig ha ilyen "múzsád" van.-rajzolt idézőjeletek a levegőben.
-Te tudod mi az a csodafal? Mármint érted a lényegét?-néztem rá elképedve.
-Persze, hogy tudom.-ült le mellém.-Egy olyan személy akit nem tudsz kiverni a fejedből, mindig csak rá gondolsz és Ő a te múzsád ha úgy vesszük.-mondta el az elképzeléseit.
-Pontosan. Amikor egyszerűen nem tudod megmagyarázni, hogy miért, de szereted azt az embert és minden egyes pillantaban belefészkeli magát a fejedbe.
-Jelen esetben neked Leon az ha jól látom.-bökött a lapom felé.
-Pablo, nem értelek. Ha szeretted Angiet miért nem küzdöttél érte?-csaptam bele a közepébe.
-Violetta szerintem ezt nem veled kell megbeszélnem.-készült menni, de én visszahúztam.
-Nem, én tudni szeretném.-kérleltem őt mire sohajtva bólintott.
-Imádtam Angiet sőt még most is erős érzelmeket táplálok iránta, de ha a másik félnek elhalványulnak ezek a dolgok akkor ezt nem lehet erőltetni. Ő apukádba lett szerelmes és én ez ellen nem tudtam mit tenni. Hiába akartam menteni a mentehtőt Ő már mindig ott állt köztünk és szép lassan elszakadtunk egymástól. Persze jó barátok maradtunk, de már soha nem lesz semmi a régi.-mesélte el a dolgokat én pedig eltöprengtem.
-És mi van ha egy pár közé nem egy másik szerelem áll hanem úgy minden más. Féltékenység, távolság és minden más apró dolog, de leginkább a félelem.
-Félelem?-kérdezte kíváncsian.
-Igen, amikor nagyon szeret valakit és elkezdődik a kapcsolat, de félsz, hogy te elronatsz valamit vagy a másik fél  annyira megbánt, hogy abba belehasad a szíved is ezért inkább kifogásokat keresve menekülsz előlel, de nélküle sem bírod. Tehát szeretnél vele lenni meg nem is mert félsz a csalódástól.
-Violetta a szerelmeben mindig lesz csalódás, sírás, fájdalom, de tud szép is lenni. Az elején minden kapcsolat szenvedéssel jár, de nem szabad mindig eldobni mert akkor sosem kezdődik el semmi igazán és ha ez az ember tényleg attól fél, hogy csalódik vagy elvesztí a párjat akkor azonnal kezdjen el teperni, hogy visszaszerezze mert lehet Ő neki az igazi.-kacsintott és visszaadta a rajzomat én pedig szorgosan elkezdem írni a dalos füzetembe. Alig fél óra múlva bekopogott Beto, hogy ideje megjelenjek a próbán mert most már rám is szükség van. Átmentem a nagyterembe és egy kis figylemet kértem.
-Szeretnék mutatni egy dalt..............

1.évad 13.rész Az univerzum összekuszál mindent

Angie ott állt a lovarda kapujában és könnyes szemmel figyelt. Leszálltam a lóról és csak figyeltem, de már az én könnycsatornáim is kezdtek működésbe lépni. Minho elém állt és megpróbálta elkapni a tekintetem.
-Hé, Vilu.-fogta meg az állam.-Nem adhatod most fel. Beszélj vele, még nincs minden veszve. Szeret téged, Ő a nagynénéd.-mondta és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Köszönöm.-öleltem őt át és egy pillanatra sikerült megnyugodnom. Amikor elindult bevinni a lovakat a boxukba én is kipróbáltam azt amit Fede szokott mondani. Egyik lábat a másik után aztán már ott is vagy. Hát nekem ez a pár lépés kínzó és lassú volt.
-Szia.-köszöntem halkan a földet fürkészve.
-Szia Vilu. Szeretnél velem beszélni?-kérdezte és kezével az én kezem irányába nyúlt, de én azt a hátam mögött összekulcsoltam.
-Őszintén miről kéne beszélnünk? Arról, hogy gyereket vársz vagy arról, hogy csak úgy le léptél és még aput is magaddal akartad vinni?-kérdeztem miközben már nem bírtam visszatartani a könnyket.
-Vilu én tényleg sajnálom! Nem akartam ezt az egészet és hazajöttem azért mert egyszerűen nem tudok azzal a tudattal élni, hogy hallani sem akarsz rólam.
-Angie én nap mint nap csak arra vártam, hogy felhívj vagy üzenj, hogy sajnálod és igyekszel haza addig tarsak ki.
-Én akartam, de apád szerint nem akkor volt ott az ideje.-mentegetőzött.
-Azt csak is neked kell tudnod, hogy minek mikor van itt az ideje és csak te érezheted itt bent.-mutattam a szívére.-Ezt jól jegyezd meg.-mondtam és otthagytam. Egyszerűen nem tudtam neki mit mondani és nem éreztem, hogy most lenne itt az ideje ezt az egészet megbeszélni. Az utcán sétálva láttam a boldog családokat ahogy játszanak a gyerekeikkel a játszótéren vagy fagyiznak esetleg csak beszélgetnek a parkban, de jól érzik magukat. Nekem miért nem lehet ilyen életem? Anyukám meghalt a nagynéném meg minden kérdezés nélkül lelép aztán visszaállít, hogy sajnálja. Én is sajnálom, de nem tudok még megbocsájtani. A ház ajtaján belépve Federicot pillantottam meg aki a kanapé szélén ülve sírt.
-Violetta.-pillantott meg és elkezdte a könnyeit törölgetni.
-Mi a baj?-ültem oda hozzá és szorosan átöleltem maj mindketten sírásban törtünk ki. Elmeséltem neki szóról szóra mindent és már csak az Ő válaszát vártam.
-Nem vagyunk rokonok. Kiderült, hogy apád testvérének aki az anyám lenne nem is az anyám csak örökbe fogadtak. Nekem valahol élnek a szüleim.-fakadt ki belőle én meg csak szorosan magamhoz öleltem.
-Jézusom! Figyelj bármi történt nekem attol az uncsitesóm maradsz és a legfontosabb ember az életemben, komolyan!-pusziltam meg a homlokát.
-Ha már itt tartunk el kell mondanom valamit.-váltott igazán komolyra.
-Mit?-kezdtem félni.
-Az utobbi időbe elkezdtem furán érezni irántad. Azaz azt hiszem szerelmet éreztem és ma rájöttem, hogy ez miért normális. Azért mert nem is vagyunk rokonok.-fogta meg a kezem, de én elhúztam.
-Nem ez így túl sok egyszerre. Mi? Te szerelmes belém? Na jó ez így nem lesz jó.-szaladtam fel az emeletre és a szobámba érve hanyadt feküdtem az ágyon. Egyszerűen annyira összezavarodtam, hogy még a saját nevemet sem tudtam. Federico és én? Jó én is elgondolkoztam már ezen, de akkor csak 10 éves voltam. Viszont az is lehet, hogy eddig azért nem jött nekünk össze semmi mert nekem Ő az igazi neki pedig én. Ahogy ezen méláztam az ajtón kopogtatni kezdett valaki.
-Nem vagyok itt!-kiabáltam és a fejem a párnába nyomtam.
-Violetta beszélnünk kell!-rontott be az ajtón az akárkim.
-Federico én sem tudom, hogy mi zajlik le bennem pontosan.
-Meg kell próbálnunk, lehet hülyeség, de egy próbát megér.-fogta meg a kezem miközben felültem.
-Nem csinálhatjuk ezt Leoval és Frannal. Leon a legjobb haverod és én szeretem őt, Francesca fülig szerelmes beléd nekem pedig a legjobb barátnőm, nem vehetlek el téged is tőle.-folytak le a könnyek az arcomon.
-Igazad van, de te is érzel valamit irántam nem?-kérdezte reménykedve.
-Őszintén nem tudodm.-hajtottam le a fejem.
-Talán így könnyebb lesz kitalálnod.-hajolt oda és...és..meg...megcsókolt. Az egész testem beleremegett, de én is akartam. Közelbbhúzódtam hozzá és a hajába túrtam.
-Azt hiszem kezdődik elölről, összezavarodtam.-vallotam be mire Ő halványan elmosolyodott.
-Dehogy, csak most kezdenek összeállni a dolgok.-nyomott még egy gyors csókot a számra és otthagyott. Annyi kérdésem lett volna még meg nem is nagyon akartam belekezdeni ebbe az egészbe. Nem akartam ennyibe hagyni ezt az egészet ezért azonnal utána mentem a szobájába.
-Federico ezt beszéljük meg. Nem lehetünk együtt.-ültem mellé az ágyra.
-Nem muszály ezt bárki tudja.-mondta miközben kezei közé vette az arcomat.
-Nem?-kérdeztem félve.
-Nem.-suttogta és újra ajkaimra tapadt. Egy ideig csókolóztuk aztán amikor nyílt az ajtó hirtelen szétrebbentünk. Angie volt az.
-Ugye ez nem az aminek látszik?-mutatott ránk.
-Nem, dehogy mi csak.....-kezdtük egyszerre, de feleslegesen is magyaráztunk.
-Jézusom mióta?-fogta a fejét.
-Ma óta.-mondtam miközben a mellettem lévő fiú kezét szorongattam.
-Angie kérlek ne momd el ezt senkinek. Nem vagyunk vérszerint unokatesók szóval mindegy.-kérlelte őt Fede.
-Tudom, de ez akkor sem normális. Kérlek titeket, hogy most váljatok egy kicsit szét.-mondta én pedig egy gyors puszit nyomtam a valakim szájára és már mentem is a szobámba a nagynénémmel a sarkamban.
-Angie most nem kell elmondanod, hogy ez mennyire helytelen meg hasonlók. Én is tudom és még fogalmam sincs, hogy mit akarok. Federicot szeretem, de nem biztos, hogy úgy ahogy Leont. Én még őt szeretem.-vallottam be és reményt vesztve eldöltem az ágyon.
-Tudom, hogy nem én vagyok most a legkívánatosabb személy az életedben, de mond el, hogy mit érzel.-ült le mellém és kíváncsian fürkészett.
-Nem éreztem még így. Amikor rá nézek egy meleg érzés átjárja a testem és nem tudok lenyugodni. Amikor a közelemben van olyan mintha csak Ő tudna életben tartani. Amikor átölel egy pillanatra leáll a szívverésm is és amikor megcsókolt olyan volt mintha már a mennyországban lettem volna. Nem tudom, hogy mitől van ilyen hatással rám, de elvagyok veszve nélküle.-mondtam és ahogy róla beszéltem mintha megint nem a földön jártam volna.
-Na és Federico?-kérdezte kedvesen.
-Őt is nagyon szeretem mint a testvérem meg lehet tudnám annál is jobban szeretni ha nem lenne Leo. Az a baj, hogy nem merem ezt elmondani neki. Angie megint két tűz között vagyok.-néztem rá hátha Ő majd túd segíteni.
-A hallottak alapján te Leont szereted. Ezt el kell mondanod mindkettő fiúnak.-ölelt magához én meg hagytam. Azt hiszem akkor tört meg a jég.
-Én nem merem. Most kivárom mi lesz a vége mert Fedevel soha nem veszekszünk viszont Leoval állandóan elromlik minden. Egyszerűen az univerzum nem engedi, hogy együtt legyünk.-vázoltam a helyzetet.
-Én is ezt hittem amikor apukádat megismertem, de később rájöttem, hogy az igaziért meg kell küzdeni. Semmi sem könnyű, de te erős csajszi vagy és végig csinálod és hidd el néha besegít az univerzum is.-kacsintott majd kiment a szobából. Tudtam, hogy ahoz, hogy besegítsen egy két dolog elösszőr nekem kell elindítanom a csatát ezért azonnal Fede szobájába vettem az irányt. Kopogtattam, de nem jött válasz. Benyitottam az ajtón, de nem volt sehol aztán a szivem megállt szinte. Csak egy kisebb vérfolt volt az ágyán és az ablak nyitva volt.
-Segítséééég!!!! Apaaaaaa! Angieeeeee!!!-sikítoztam aztán egyszerre mindenki megjelent az ajtóban.
-Kicsim mi az?-kérdezte apa.
-Valaki elvitte Federicot.-motyogtam a vállába sírva.
-Ricardo.-hallottam dühös hangját.
-Kicsoda?-néztem rá értetlenül.
-Az igazi apukája. Tudod Federco igazi apukája egy nagyon veszélyes ember. Azonnal szólok a rendőrségnek te pedig kapsz egy testőrt.-mutatott rám.
-Apa ne csináld ezt. Tőlem úgysem akar semmit.
-Jobb az elővigyázatosság. Ramallo hívd fel Fransiscot!
-Máris.-vette elő a zsebéből a telefont.-Negyed óra és itt van.-mondta és mindenki eltünt le én meg ottmaradtam Angievel.
-Most mi lesz?-néztem rá kétségbeesve.
-Most? Most szépen lemegyünk a nappaliba. Hidd el egy igazán jó emberre leszel bízva.-mosolygott rám kedvesen. Sejtelmem sem volt miről beszél, de igazából már semmit sem értettem. Leültem Olgihoz a konyhába és egy papírt meg egy ceruzát vettem a kezembe. Össze vissza rajzolgattam rajta közben meg elgondolkoztam. Vajon tényleg ennyi az élet? Mindenkinek jár egy esély, hogy hosszú életet élhessen. Vagy nem? Talán mindenkinek megvan szabva, hogy meddig élhet? Akkor miért van az, hogy egy jó ember él 17 évet és egy bűnöző meg 50-et? Akkor abban a pillantban nem láttam semminek értelmét. Azt az egyet tudtam, hogy ha Fedenek baja lesz akkor én nem kívánkozom tovább élni. Úgy rajzoltam, hogy nagyon nem is figyletem mit csak Angie bökött oldalba.
-Azt hiszem ez egy jel.-mutatott a lapomra. A rajz Leont ábrázolta.
-Ezt nem hiszem el.-csaptam idegesen az asztalra. Még abban a helyzetben is csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne ha itt lenne velem, átölelne és megcsókolna. Akkor nem aggódnék ennyire. Csak őt láttam magam elött, a szemeit, a kedves mosolyát, éreztem az illatát amikor egyszercsak berontott valaki az ajtón.
-Istenem Violetta jól vagy?-hallottam megint azt a hangot.
-Leon te meg, hogy kerülsz ide?-néztem értetlenül, de Ő mit sem törődve a kérdésemmel magához húzott és szorosan átölelt.
-Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajod.-mondta elfolytott hangon.
-Fiam mondtam már, hogy nem jöhetsz velem.-rontott be az apja.
-Roberto úr?
-Inkább Fransisco.-mosolygott.
-Én ezt nem értem.-ráztam a fejem.
-Én vagyok a testőröd és a Fransisco az áll nevem.-mosolygott, de én még mindig nem tudtam pontosan hova tenni a dolgokat.
-Apa kaphatnánk öt percet?-kérdezte Leon.
-Nem tudom fiam.-vakargatta a tarkóját.
-Én is megtudom védeni.-jelentette ki határozottan.
-Rendben, de csak öt perc.-mutatott ránk és átment a nappaliba.
-Ez itt én vagyok?-karolt át hátulról és a rajzomat dugta az orrom elé.
-Mi?? Pff..neeeem.-legyintettem nevetve.
-Ne hazudj Violetta! Angie elküldte a hangfelvételt és hallottam miket mondtál rólam.
-Leon én meg tudom magyarázni.-tettem fel a kezeim.
-Mit?-nézett rám furcsán.
-Azt mondtad hallottad mit mondtam rólad?
-Igen miért?
-Akkor semmi. Igen pontosan így érzek ahogy azt mondtam, de van itt más valami is. Hiába akrunk együtt lenni a világegyetem vagy akármi mindig szétszed minket és lehet, hogy más való nekem csak rajtad még nem tudok tovább lépni.
-Mi?? Beleszerettél valakibe?-kérdezte és láttam ahogy az egész teste megfeszül.
-Igen...vagyis nem....mármint nem tudom....csak csókolóztunk.
-Kivel?
-Fe...Fed...Federico.-néztem rá félve.
-Szereted?-kérdezte és közelebb lépett hozzám.
-Az a baj, hogy nem annyira mint téged. Soha nem fogom magam túltenni rajtad.
-Ezt, hogy érted?
-Úgy, hogy lehet belepusztulok ha te egyszer tovább lépsz rajtam mert úgy néz ki és sohasem foglak elengedni. Viszont egyben biztos vagyok....
-Még pedig?
-Federico olyan mintha a báttyám lenne és ha neki ez fáj akkor én képes vagyok lemondani rólad, de soha nem lesz más az életmben rajtad kívűl.
-Violetta 14 éves vagy. Ezt honnan veszed?
-Lehet, hogy 14 vagyok, de elég idős ahoz, hogy tudjam mir és kire van szükségem.-jelentettem ki és otthagytam. Visszamentem a nappaliba a rajzal együtt és a kis fotelomba belefészkelődve azt nézegettem amíg velem szembe Roberto úr ült. Leo is helyet foglalt mellette és így már ketten fürkésztek.
-Vilu kicsikém nem vagy éhes?-mentett meg Olga hangja.
-Nem Olgi, köszönöm most egy falt se menne le a torkomon.-mondtam kedvesen majd felállva a fotelból elindultam a szobámba.
-Hova mész?-szóltak utánam egyszerre a testőröm és a volt barátom.
-A szobámba?-néztem rájuk értetlenül.
-Valakinek lenni kéne ott.-mondta Fransisco úr vagy akárhogy is hívják.
-Angie elkísér. Ugye Angie?-néztem nénikémre aki pont akkor ért le.
-Úgy érti apa, hogy aki tud is rád vigyázni.-szólalt meg az exem.
-Leon, nyugi csak felmegyek mert kikészít, hogy csak itt szugeráltok.-nyugtattam le.
-Akkor én felmegyek veled és eskü nem szugerállak. Leülök háttal és olvasok vagy valami.-állt fel én meg hitetlenül elnevettem magam.
-Gyere nagyokos.-húztam fel a kanapéról és a kezét megfogva felfutottam vele az emeletre. A kis álmvilágomban leültettem egy babzsákba és a kezébe adtam egy könyvet.
-A lovak csodálatos világa?-nézett rám furán.
-Akkor olvasd ezt.-nyomtam a kezébe egy másikat.
-Nem tudok tovább lépni?-vonta fel a szemöldökét és félmosolyra húzta a száját én pedig azon nyomba a képébe dobtam egy párnát.
-Olvass!-utasítottam és a naplóm a kezembe véve leültem az ágyra. Elővettem a kis tollam és írni kezdtem. Annyira belemerültem az egészbe, hogy észre sem vettem mit dúdolok közbe.
-Ez az ezer élettel ezelött.-vágta rá azonnal.
-Nem tehetek róla, hogy ennyire fülbemászó.-csuktam be a naplóm és a ruhásszekrényemhez mentem. Elkezdtem a ruháimat kiszortírozni mer már az ideg megölt és muszáj volt valamivel lekötnöm magam. Ahogy végeztem fevettem a karomba a sok összehajtott ruhát és oda akartam rakni az ágyra, de kiesett a kezemből és szétjött minden. Elordítottam magam és elkezdtem rugdosni a felsőket meg szoknyákat.
-Hé, hé Violetta!-jött oda Leo és nyugtatás képpen átölelt én meg erősen megmarkolva a pólóját sírni kezdtem.
-Nem bírom tovább ezt a semmit tevést.-motyogtam a vállába amikor egyszercsak kinyílt az ajtó.........