1.évad 13.rész Az univerzum összekuszál mindent

Angie ott állt a lovarda kapujában és könnyes szemmel figyelt. Leszálltam a lóról és csak figyeltem, de már az én könnycsatornáim is kezdtek működésbe lépni. Minho elém állt és megpróbálta elkapni a tekintetem.
-Hé, Vilu.-fogta meg az állam.-Nem adhatod most fel. Beszélj vele, még nincs minden veszve. Szeret téged, Ő a nagynénéd.-mondta és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Köszönöm.-öleltem őt át és egy pillanatra sikerült megnyugodnom. Amikor elindult bevinni a lovakat a boxukba én is kipróbáltam azt amit Fede szokott mondani. Egyik lábat a másik után aztán már ott is vagy. Hát nekem ez a pár lépés kínzó és lassú volt.
-Szia.-köszöntem halkan a földet fürkészve.
-Szia Vilu. Szeretnél velem beszélni?-kérdezte és kezével az én kezem irányába nyúlt, de én azt a hátam mögött összekulcsoltam.
-Őszintén miről kéne beszélnünk? Arról, hogy gyereket vársz vagy arról, hogy csak úgy le léptél és még aput is magaddal akartad vinni?-kérdeztem miközben már nem bírtam visszatartani a könnyket.
-Vilu én tényleg sajnálom! Nem akartam ezt az egészet és hazajöttem azért mert egyszerűen nem tudok azzal a tudattal élni, hogy hallani sem akarsz rólam.
-Angie én nap mint nap csak arra vártam, hogy felhívj vagy üzenj, hogy sajnálod és igyekszel haza addig tarsak ki.
-Én akartam, de apád szerint nem akkor volt ott az ideje.-mentegetőzött.
-Azt csak is neked kell tudnod, hogy minek mikor van itt az ideje és csak te érezheted itt bent.-mutattam a szívére.-Ezt jól jegyezd meg.-mondtam és otthagytam. Egyszerűen nem tudtam neki mit mondani és nem éreztem, hogy most lenne itt az ideje ezt az egészet megbeszélni. Az utcán sétálva láttam a boldog családokat ahogy játszanak a gyerekeikkel a játszótéren vagy fagyiznak esetleg csak beszélgetnek a parkban, de jól érzik magukat. Nekem miért nem lehet ilyen életem? Anyukám meghalt a nagynéném meg minden kérdezés nélkül lelép aztán visszaállít, hogy sajnálja. Én is sajnálom, de nem tudok még megbocsájtani. A ház ajtaján belépve Federicot pillantottam meg aki a kanapé szélén ülve sírt.
-Violetta.-pillantott meg és elkezdte a könnyeit törölgetni.
-Mi a baj?-ültem oda hozzá és szorosan átöleltem maj mindketten sírásban törtünk ki. Elmeséltem neki szóról szóra mindent és már csak az Ő válaszát vártam.
-Nem vagyunk rokonok. Kiderült, hogy apád testvérének aki az anyám lenne nem is az anyám csak örökbe fogadtak. Nekem valahol élnek a szüleim.-fakadt ki belőle én meg csak szorosan magamhoz öleltem.
-Jézusom! Figyelj bármi történt nekem attol az uncsitesóm maradsz és a legfontosabb ember az életemben, komolyan!-pusziltam meg a homlokát.
-Ha már itt tartunk el kell mondanom valamit.-váltott igazán komolyra.
-Mit?-kezdtem félni.
-Az utobbi időbe elkezdtem furán érezni irántad. Azaz azt hiszem szerelmet éreztem és ma rájöttem, hogy ez miért normális. Azért mert nem is vagyunk rokonok.-fogta meg a kezem, de én elhúztam.
-Nem ez így túl sok egyszerre. Mi? Te szerelmes belém? Na jó ez így nem lesz jó.-szaladtam fel az emeletre és a szobámba érve hanyadt feküdtem az ágyon. Egyszerűen annyira összezavarodtam, hogy még a saját nevemet sem tudtam. Federico és én? Jó én is elgondolkoztam már ezen, de akkor csak 10 éves voltam. Viszont az is lehet, hogy eddig azért nem jött nekünk össze semmi mert nekem Ő az igazi neki pedig én. Ahogy ezen méláztam az ajtón kopogtatni kezdett valaki.
-Nem vagyok itt!-kiabáltam és a fejem a párnába nyomtam.
-Violetta beszélnünk kell!-rontott be az ajtón az akárkim.
-Federico én sem tudom, hogy mi zajlik le bennem pontosan.
-Meg kell próbálnunk, lehet hülyeség, de egy próbát megér.-fogta meg a kezem miközben felültem.
-Nem csinálhatjuk ezt Leoval és Frannal. Leon a legjobb haverod és én szeretem őt, Francesca fülig szerelmes beléd nekem pedig a legjobb barátnőm, nem vehetlek el téged is tőle.-folytak le a könnyek az arcomon.
-Igazad van, de te is érzel valamit irántam nem?-kérdezte reménykedve.
-Őszintén nem tudodm.-hajtottam le a fejem.
-Talán így könnyebb lesz kitalálnod.-hajolt oda és...és..meg...megcsókolt. Az egész testem beleremegett, de én is akartam. Közelbbhúzódtam hozzá és a hajába túrtam.
-Azt hiszem kezdődik elölről, összezavarodtam.-vallotam be mire Ő halványan elmosolyodott.
-Dehogy, csak most kezdenek összeállni a dolgok.-nyomott még egy gyors csókot a számra és otthagyott. Annyi kérdésem lett volna még meg nem is nagyon akartam belekezdeni ebbe az egészbe. Nem akartam ennyibe hagyni ezt az egészet ezért azonnal utána mentem a szobájába.
-Federico ezt beszéljük meg. Nem lehetünk együtt.-ültem mellé az ágyra.
-Nem muszály ezt bárki tudja.-mondta miközben kezei közé vette az arcomat.
-Nem?-kérdeztem félve.
-Nem.-suttogta és újra ajkaimra tapadt. Egy ideig csókolóztuk aztán amikor nyílt az ajtó hirtelen szétrebbentünk. Angie volt az.
-Ugye ez nem az aminek látszik?-mutatott ránk.
-Nem, dehogy mi csak.....-kezdtük egyszerre, de feleslegesen is magyaráztunk.
-Jézusom mióta?-fogta a fejét.
-Ma óta.-mondtam miközben a mellettem lévő fiú kezét szorongattam.
-Angie kérlek ne momd el ezt senkinek. Nem vagyunk vérszerint unokatesók szóval mindegy.-kérlelte őt Fede.
-Tudom, de ez akkor sem normális. Kérlek titeket, hogy most váljatok egy kicsit szét.-mondta én pedig egy gyors puszit nyomtam a valakim szájára és már mentem is a szobámba a nagynénémmel a sarkamban.
-Angie most nem kell elmondanod, hogy ez mennyire helytelen meg hasonlók. Én is tudom és még fogalmam sincs, hogy mit akarok. Federicot szeretem, de nem biztos, hogy úgy ahogy Leont. Én még őt szeretem.-vallottam be és reményt vesztve eldöltem az ágyon.
-Tudom, hogy nem én vagyok most a legkívánatosabb személy az életedben, de mond el, hogy mit érzel.-ült le mellém és kíváncsian fürkészett.
-Nem éreztem még így. Amikor rá nézek egy meleg érzés átjárja a testem és nem tudok lenyugodni. Amikor a közelemben van olyan mintha csak Ő tudna életben tartani. Amikor átölel egy pillanatra leáll a szívverésm is és amikor megcsókolt olyan volt mintha már a mennyországban lettem volna. Nem tudom, hogy mitől van ilyen hatással rám, de elvagyok veszve nélküle.-mondtam és ahogy róla beszéltem mintha megint nem a földön jártam volna.
-Na és Federico?-kérdezte kedvesen.
-Őt is nagyon szeretem mint a testvérem meg lehet tudnám annál is jobban szeretni ha nem lenne Leo. Az a baj, hogy nem merem ezt elmondani neki. Angie megint két tűz között vagyok.-néztem rá hátha Ő majd túd segíteni.
-A hallottak alapján te Leont szereted. Ezt el kell mondanod mindkettő fiúnak.-ölelt magához én meg hagytam. Azt hiszem akkor tört meg a jég.
-Én nem merem. Most kivárom mi lesz a vége mert Fedevel soha nem veszekszünk viszont Leoval állandóan elromlik minden. Egyszerűen az univerzum nem engedi, hogy együtt legyünk.-vázoltam a helyzetet.
-Én is ezt hittem amikor apukádat megismertem, de később rájöttem, hogy az igaziért meg kell küzdeni. Semmi sem könnyű, de te erős csajszi vagy és végig csinálod és hidd el néha besegít az univerzum is.-kacsintott majd kiment a szobából. Tudtam, hogy ahoz, hogy besegítsen egy két dolog elösszőr nekem kell elindítanom a csatát ezért azonnal Fede szobájába vettem az irányt. Kopogtattam, de nem jött válasz. Benyitottam az ajtón, de nem volt sehol aztán a szivem megállt szinte. Csak egy kisebb vérfolt volt az ágyán és az ablak nyitva volt.
-Segítséééég!!!! Apaaaaaa! Angieeeeee!!!-sikítoztam aztán egyszerre mindenki megjelent az ajtóban.
-Kicsim mi az?-kérdezte apa.
-Valaki elvitte Federicot.-motyogtam a vállába sírva.
-Ricardo.-hallottam dühös hangját.
-Kicsoda?-néztem rá értetlenül.
-Az igazi apukája. Tudod Federco igazi apukája egy nagyon veszélyes ember. Azonnal szólok a rendőrségnek te pedig kapsz egy testőrt.-mutatott rám.
-Apa ne csináld ezt. Tőlem úgysem akar semmit.
-Jobb az elővigyázatosság. Ramallo hívd fel Fransiscot!
-Máris.-vette elő a zsebéből a telefont.-Negyed óra és itt van.-mondta és mindenki eltünt le én meg ottmaradtam Angievel.
-Most mi lesz?-néztem rá kétségbeesve.
-Most? Most szépen lemegyünk a nappaliba. Hidd el egy igazán jó emberre leszel bízva.-mosolygott rám kedvesen. Sejtelmem sem volt miről beszél, de igazából már semmit sem értettem. Leültem Olgihoz a konyhába és egy papírt meg egy ceruzát vettem a kezembe. Össze vissza rajzolgattam rajta közben meg elgondolkoztam. Vajon tényleg ennyi az élet? Mindenkinek jár egy esély, hogy hosszú életet élhessen. Vagy nem? Talán mindenkinek megvan szabva, hogy meddig élhet? Akkor miért van az, hogy egy jó ember él 17 évet és egy bűnöző meg 50-et? Akkor abban a pillantban nem láttam semminek értelmét. Azt az egyet tudtam, hogy ha Fedenek baja lesz akkor én nem kívánkozom tovább élni. Úgy rajzoltam, hogy nagyon nem is figyletem mit csak Angie bökött oldalba.
-Azt hiszem ez egy jel.-mutatott a lapomra. A rajz Leont ábrázolta.
-Ezt nem hiszem el.-csaptam idegesen az asztalra. Még abban a helyzetben is csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne ha itt lenne velem, átölelne és megcsókolna. Akkor nem aggódnék ennyire. Csak őt láttam magam elött, a szemeit, a kedves mosolyát, éreztem az illatát amikor egyszercsak berontott valaki az ajtón.
-Istenem Violetta jól vagy?-hallottam megint azt a hangot.
-Leon te meg, hogy kerülsz ide?-néztem értetlenül, de Ő mit sem törődve a kérdésemmel magához húzott és szorosan átölelt.
-Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajod.-mondta elfolytott hangon.
-Fiam mondtam már, hogy nem jöhetsz velem.-rontott be az apja.
-Roberto úr?
-Inkább Fransisco.-mosolygott.
-Én ezt nem értem.-ráztam a fejem.
-Én vagyok a testőröd és a Fransisco az áll nevem.-mosolygott, de én még mindig nem tudtam pontosan hova tenni a dolgokat.
-Apa kaphatnánk öt percet?-kérdezte Leon.
-Nem tudom fiam.-vakargatta a tarkóját.
-Én is megtudom védeni.-jelentette ki határozottan.
-Rendben, de csak öt perc.-mutatott ránk és átment a nappaliba.
-Ez itt én vagyok?-karolt át hátulról és a rajzomat dugta az orrom elé.
-Mi?? Pff..neeeem.-legyintettem nevetve.
-Ne hazudj Violetta! Angie elküldte a hangfelvételt és hallottam miket mondtál rólam.
-Leon én meg tudom magyarázni.-tettem fel a kezeim.
-Mit?-nézett rám furcsán.
-Azt mondtad hallottad mit mondtam rólad?
-Igen miért?
-Akkor semmi. Igen pontosan így érzek ahogy azt mondtam, de van itt más valami is. Hiába akrunk együtt lenni a világegyetem vagy akármi mindig szétszed minket és lehet, hogy más való nekem csak rajtad még nem tudok tovább lépni.
-Mi?? Beleszerettél valakibe?-kérdezte és láttam ahogy az egész teste megfeszül.
-Igen...vagyis nem....mármint nem tudom....csak csókolóztunk.
-Kivel?
-Fe...Fed...Federico.-néztem rá félve.
-Szereted?-kérdezte és közelebb lépett hozzám.
-Az a baj, hogy nem annyira mint téged. Soha nem fogom magam túltenni rajtad.
-Ezt, hogy érted?
-Úgy, hogy lehet belepusztulok ha te egyszer tovább lépsz rajtam mert úgy néz ki és sohasem foglak elengedni. Viszont egyben biztos vagyok....
-Még pedig?
-Federico olyan mintha a báttyám lenne és ha neki ez fáj akkor én képes vagyok lemondani rólad, de soha nem lesz más az életmben rajtad kívűl.
-Violetta 14 éves vagy. Ezt honnan veszed?
-Lehet, hogy 14 vagyok, de elég idős ahoz, hogy tudjam mir és kire van szükségem.-jelentettem ki és otthagytam. Visszamentem a nappaliba a rajzal együtt és a kis fotelomba belefészkelődve azt nézegettem amíg velem szembe Roberto úr ült. Leo is helyet foglalt mellette és így már ketten fürkésztek.
-Vilu kicsikém nem vagy éhes?-mentett meg Olga hangja.
-Nem Olgi, köszönöm most egy falt se menne le a torkomon.-mondtam kedvesen majd felállva a fotelból elindultam a szobámba.
-Hova mész?-szóltak utánam egyszerre a testőröm és a volt barátom.
-A szobámba?-néztem rájuk értetlenül.
-Valakinek lenni kéne ott.-mondta Fransisco úr vagy akárhogy is hívják.
-Angie elkísér. Ugye Angie?-néztem nénikémre aki pont akkor ért le.
-Úgy érti apa, hogy aki tud is rád vigyázni.-szólalt meg az exem.
-Leon, nyugi csak felmegyek mert kikészít, hogy csak itt szugeráltok.-nyugtattam le.
-Akkor én felmegyek veled és eskü nem szugerállak. Leülök háttal és olvasok vagy valami.-állt fel én meg hitetlenül elnevettem magam.
-Gyere nagyokos.-húztam fel a kanapéról és a kezét megfogva felfutottam vele az emeletre. A kis álmvilágomban leültettem egy babzsákba és a kezébe adtam egy könyvet.
-A lovak csodálatos világa?-nézett rám furán.
-Akkor olvasd ezt.-nyomtam a kezébe egy másikat.
-Nem tudok tovább lépni?-vonta fel a szemöldökét és félmosolyra húzta a száját én pedig azon nyomba a képébe dobtam egy párnát.
-Olvass!-utasítottam és a naplóm a kezembe véve leültem az ágyra. Elővettem a kis tollam és írni kezdtem. Annyira belemerültem az egészbe, hogy észre sem vettem mit dúdolok közbe.
-Ez az ezer élettel ezelött.-vágta rá azonnal.
-Nem tehetek róla, hogy ennyire fülbemászó.-csuktam be a naplóm és a ruhásszekrényemhez mentem. Elkezdtem a ruháimat kiszortírozni mer már az ideg megölt és muszáj volt valamivel lekötnöm magam. Ahogy végeztem fevettem a karomba a sok összehajtott ruhát és oda akartam rakni az ágyra, de kiesett a kezemből és szétjött minden. Elordítottam magam és elkezdtem rugdosni a felsőket meg szoknyákat.
-Hé, hé Violetta!-jött oda Leo és nyugtatás képpen átölelt én meg erősen megmarkolva a pólóját sírni kezdtem.
-Nem bírom tovább ezt a semmit tevést.-motyogtam a vállába amikor egyszercsak kinyílt az ajtó.........