1.évad 16.rész ott majd újra kezdhetem

Tudtam, hogy ez a nap kemény lesz, de, hogy ennyire.....Amikor Federicoval bementem a Studioba még nem is számítottam mi vár rám. Minden úgy indult ahogy szokott. A lányok csacsogva fogadtak, a srácok egy körbe voltak tömörülve, Diego lopva rám pillantott, de inkább a telefonját nyomkodta. Leon még mindig nem nézett rám, gondolom még mindig meg volt sértődve, de már megszoktam a hangulatingadozásait. Egy valami viszont nem volt a helyén, a tanárok. Gregorio kiabálása szűrődött ki a tanáriból ami még normálisnak is tűnt, de amikor kinyílt az ajtó és Antoni meg Pablo feldúlva jött ki megijedtem. Általában ráhagyták a zsémbes tánctanárunkra a dilijeit, de most valami egészen más történhetett mert a tanárunk nem is miattunk és nem is Pablo miatt örjöngött. Mindenki érdeklődve nézte a jelenetet aztán valaki kivágódott még az ajtón és hasraesett az orrunk elött. Na vajon ki? Nem más mint a mi drága Betonk.
-Most mi lesz?-tápászkodott fel és az igazgatónkra nézett.
-Szerintem ezt nem itt kell megtárgyaljuk, majd visszatérünk rá, most nyomás próbára.-mondta, de láttam rajta, hogy valami egyáltalán nincs rendben. Talán ahoz van köze amit a koncert után akartak nekünk elmondani. Amíg ezen morfndíroztam éreztem, hogy valakinek a tekintete rajtam van. Megfordultam és láttam, hogy Ő néz. A mellkasánál összefonta a karját és elfordította a fejét majd tovább beszélgetett Federicoval.
-Mi volt tegnap? A legfontosabb kérdés viszont az, hogy mi ez a ruha?-hallottam Camilla hangját mellőlem.
-Igen Vilu, mi lett veled? Nem mintha nem állna jól, de durva.-kezdett bele Fran is aztán a többiek is odacsődültek hozzám.
-Figyeljetek, úgy érzem, hogy kellett ez a változás. Minden más lett körülöttem így én is. Még ugyan az a Violetta vagyok és kedves meg szeretlek titeket ráadásul még mindig aztmondom, hogy mindenkinek jár akár 100 esély is. Ne aggódjatok, jól vagyok csak történtek dolgok.-mondtam és közben a távolban lévő Leora pillantottam. Láttam, hogy nem tetszik neki az amit lát és kiváncsi, de dühös is. Francesca és Camilla oldalán mentem be a nagyterembe. Kezdetét vette a nagy utolsó próba, holnap már a ruhákon és az előkészületeken lesz a hangsúly, nem lesz idő átismételni a koreográfiát. Épp tíz perces szünet volt amikor Diego sétélt oda hozzám. A színpad szélén ültem és lógattam le a lábaimat, éreztem, hogy megfogja mint két kezem és azt akarta nézzek a szemébe. Lassan felemeltem a fejem és belenéztem szinte már fekete szemeibe.

-Mi történt veled Violetta?-kérdezte mire én csak megvontam a vállam.
-Már kint is elmondtam, hogy sok dolog más lett körülöttem így most én is próbálgatom a  szárnyaimat. Ha szerettek és barátok vagyunk akkor mind elfogadjátok, hogy változásra van szükségem. Nem biztos, hogy ez vagyok én.....-mutattam végig magamon.-Viszont egyszer élünk és mindent ki kell próbálnunk. Nem az illegális dolgokra gondolok, de meg kell tudnom ki is vagyok valójában.
-Na és mi a helyzet velünk?-kérdezte mire én furcsán néztem rá.
-Mi az, hogy velünk? Vagy te és én aztán ennyi....már nem akarok tőled semmit. Nekem nem te vagy az igazi....Nekem Leon az csak sajnos vele meg nem lehetek.-tisztáztam a nelyzetet és otthagytam. A lányokhoz siettem akik kint ültek a padnál. Naty a pad elött állt, mögötte pedig Broduey aki a kezeit barátnője hasánál kucsolta át. Camilla Maxi ölében ült, Fran pedig Federicoval beszélgetett és feltünően sokat mosolyogtak mind a ketten.
-Halihó gerlepárok, szinglik is jöhetnek?-kérdeztem mosolyogva mire maguk mellé invitáltak.
-Baj van Vilu?-fordult felém elösszőr olasz barátnőm.
-Diego megint jött azzal, hogy mi ketten pedig olyan nincs amióta lesmárolta a volt legjobb barátnőm.-mondtam feldúltan.-Srácok mikor fogja már fel mindenki, hogy én úgy érzem nekem Leon az igazi, Ő az egyetlen aki megmenthet......Nem tudom jobban elmondani mennyire szeretem, de az univerzum az utunkba áll.-túrtam bele a hajamba.
-Mi értjük mit érzel, de ha nem megy miért nem próbálsz meg továbblépni?-fordult felém Federico.
-Emlékezz vissza, hogy próbáltam.-utaltam arra, hogy én csókolóztam vele.
-Próbáld meg újra.-bátorított Broduey.
-A Studion kívűl nem ismerek senkit.-ráztam a fejem a többiek pedig sajnálattal néztek rám.-Az a legnagyobb bajom, hogy még most is úgy szeretem mint amikor szerelmes lettem belé.-vázoltam a helyzetet csak sajnos ezzel a srácok sem tudtak mit tenni. A szünetnek sokkel elöbb vége lett mivel Pabloék beszélni szerettek volna velünk. A terembe mindenki felült a színpadra és úgy vártuk a híreket.
-Köszönöm, hogy mind itt vagytok srácok. Antonio fontos dolgot szeretne közölni.-mondta a tanárunk.
-Nos gyerekek az a helyzet, hogy kaptunk egy felhívást miszerint a Studio a gyerekek életében csak délután szerepelhet, napközben iskolába kell járnotok. Nemrég beszéltem a szülőkkel és abban állapodtunk, hogy egy iskolába fogtok tanul. Ez azért lesz, hogy ne válasszanak titeket annyira szét. Az biztos, hogy Leon, Diego és Federio egy osztályba fognak járni és 10.-esek lesznek, A többiek 9.-esek és a csapat ketté oszlik. Violetta, Ludmilla, Natalia, Tomas és Maxi 9A-sok leszenek, Francesca, Camilla, Broduey és Andres pedig 9B-sek. Azt, hogy milyen osztálytársaitok lesznek még nem tudom. A koncert után már ott kezditek és az órák után jöttök ide, hogy táncoljatok és énekeljetek. Nagyon, nagyon remélem, hogy ez csak egy ideiglenes állapot lesz.-mesélt el mindent Antonio és ahogy körbenéztem mindenkiben meghült a vér, de azért folytattuk tovább a próbákat. Megbeszéltük a srácokkal, hogy a próba után a legközelebbi parkban találkozunk és megbeszéljük ezt az egészet. Mindenki ugyan úgy ki volt bukva és így már a próba sem ment olyan jól. 1 év alatt annyira összeszoktunk, hogy ha most szétrobbantják ezt a társaságot akkor már sosem lesz a régi. Tudtam, hogy mindenki maga alatt lesz ezért én mondtam a srácoknak, hogy késni fogok egy kicsit. Azt persze nem mondtam el, hogy azért mert hazamegyek a gitáromért. A zene mindenkit felvidít és még a legvadabbakat is megszelídíti. Hangszerrel a kezembe szaladtam lefele a lépcsőn és nem vettem észre, hogy a lépcsőfordulóban ott áll Angie és neki ütköztem. Szerencsére még időben utánanyúltam és elkaptam.
-Vilu mi van veled? Jössz mint a tank.-mondta ijedten.
-Szerintem te is tudod, hogy hétvége után sulis leszek......Na most a srácokkal gyülekezőt tartunk, vacsira itthon leszek.-hadartam el és már ott sem voltam. Szerencsém volt, hogy lapos talpu cipő volt rajtam különben útközben hatszor elestem volna, de így is sikeres volt a belépőm. Ahogy futottam mindenféle leveles ágakba beleakadtam ami jobban lelógott a kelleténél, az esti eső miatt maradtak pocsolyák amibe szinte mindig beleléptem így a lábbelim is kezdett átázni. Amikor már messziről láttam a srácokat ahogy egy pléden ülnek körbe nagy sprintbe kezdtem csak arra nem számítottam, hogy nem fogok tudni megállni mivel ráléptem valakinek a vizes flakonjára ami egyenesen a többiek felé csúszott velem együtt utána pedig elvesztetve az egyensúlyom elborultam egyenesen Leon ölébe.
-Úr isten Vilu jól vagy?-kiáltottak fel a lányok.
-Hali, megvagyok.-integettem és hirtlen a fejmhez kaptam. Éreztem ahogy az alattam lévő srác óriási nevetésben tör ki. Hitetlenül néztem rá és miközben lekászálodtam róla csak azt láttam, hogy mutogat valamit a fejemre. A hajam tele volt levéldarabkákkal és valami ragacs volt benne.-Szerinted ez vicces?-néztem rá sértődötten.
-Jajj ne haragudj már csak hát elég érdekes volt a belépőd. Sőt mi több teljesen Violettás volt.-ragadta meg a kezem és visszahúzva az ölébe kaptam egy puszit. Elpirulva leültem mellé és a fejem fel sem emeltem.
-Nos ha már mindenki itt van ezt dumáljuk meg.-terelte el a figyelmet Cami. Örök hála neki.
-Jó lenne mert én tuti nem leszek a kis Viluval egy osztályba úgy, hogy nincs mellettem a szerelmem.-húzta ki magát Ludmilla.
-Ne aggódj te Supernova szerezhetsz ott még pár csatlóst és Andrest is láthatod szünetekbe.-szóltam vissza neki mire Ő dühösen fújtatni kezdett.
-Nem ezzel van a baj. Az egész ott kezdődik, hogy külön leszünk.-szólt bele Naty.
-Ráadásul új osztálytársakat kapunk.-esett le Maxinak is.
-Mi van ha többet már nem fogjuk egymás társaságát keresni?-kérdezte Fran ijedten.
-Srácok, srácok nyugi......itt leszünk egymásnak és a délutánokat mind együtt töltjük. Soha sem árt ha új embereket ismerünk meg. Meg tök mindegy hogyan lettünk szétosztva. Hallottátok Leont nyavajogni, hogy Diegoval került egy osztályba, vagy esetleg fordítva? Ha ti nem is én tudom, hogy nincsenek jóban. Én sem nyavajgok, hogy kikkel vagyok együtt meg, hogy elválasztottak Camillától és Frantól. Lehet, hogy van zűr köztünk, de mi mindig össze fogunk tartozni. Egyek vagyunk és a zene az ami eggyé tesz minket.-mondtam és a gitárt a kezembe véve játszani kezdtem a dalt amit az olasz barátnőmnek írtam. Mindenki kapcsolt és énekelni kezdtünk. Egyszerűen azt csináltuk amihez értünk és ezáltal felszabadultabbak voltunk. Tudtam, hogy sikerülni fog holnap a koncert is mert nem hagyhatjuk cserben Betoékat.
Akkor megcsináljuk holnap azt a koncertet ugye?-kérdeztem mosolyogva.
-Igeeennn!-kiáltottak fel majd mindannyian nevetni kezdtünk.
-Maradjunk még egy kicsit, a neheze meg van, de szórakozzunk. Annyira régen volt már így együtt a csapat. Na mit szóltok?-kérlelt minket Andres. Naná, hogy nem tudtunk neki nemet mondani meg amugysem akartunk. Beszélgetni kezdtünk, hogy vajon milyen lesz a suli és miket kell majd csinálnunk, milyenek lesznek a tanárok és az új barátok. Engem is nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogy kik lesznek az osztálytársaim. Eszembejutott amit Franék mondtak.....ott majd újra kezdhetem, lehet tovább tudok lépni és megtalálom az igazit vagy valami ahoz hasonlót. Szeretek eljátszani a gondolataimmal és ez most sem történt másként. Elképzeltem Leont egy másik lánnyal és magamat egy fiúval. Boldog voltam, de csak akkor amikor Leoval képzeltem el magam. Tudtam, hogy ez majd változni fog, de nem éreztem még itt az idejét. A kis "piknikünk" után már épp indulni akartam haza amikor valaki utánam szólt.
-Nem jössz velem?-kérdezte a fiú.
-Mond Leon még is hova mennék veled?-kérdeztem még mindig sértődötten.
-Hát hozzánk. Nem is mondták apukádék? Ma ti esztek nálunk.-mondta és láttam, hogy nagyon élvezi amikor tikkelni kezd a szemem.
-Nekem elötte haza kell mennem átöltözni mert így nem megyek.-mutattam végig magamon.
-Elkísérlek.-lépett mellém.
-Nincs szükségem rád.-durciztam egyre jobban.
-Ne haragudj már, csak te meg tudsz nevettetni. Nem akarok rosszban lenni veled.-karolta át a vállam és egy puszit adott a homlokomra.
-Ezt a pusziszkodást is hanyagold. Kérlek ne hozd fel bennem az érzéseim, túl sokat dolgozom már így is azon, hogy elnyomjam.-toltam el magamtól és elindultam haza.
-Miért még szeretsz?-jött utánam. Tudtam, hogy nem fogom egykönnyen lerázni mert vannak ilyen napjai ezért énekelni kezdtem mire Ő is rákezdett. Azonnal elővettema fülhallgatóm és bedugtam, de Ő elvette és berakta a nadrágzsebébe.
-Add vissza.-nyúltam utána.
-Biztos vagy te abban, hogy itt akarsz túrkálni?-kérdezte pimasz vigyorral az arcán. Mérgesen fújatattam egyet és tovább mentem.
-Azt magyarázd már el nekem, hogy mik ezek a hangulatingadozások? Egyik nap utálsz utána kedves vagy aztán meg szívod a vérem.......én ebbe belefáradtam Leon.-mondtam elcsukló hangon.
-Nem tudom.-vonogatta a válát és onnantól kezdve csendben telt az út. Hazaérve felrohantam a szobámba és átöltöztem egy tengerkék szinű ruhába hozzáillő cipővel és kiegészítőkkel.  A hajamat copfba kötöttem és egy csattot tűztem bele. A füstös sminkemet leszedtem és felraktam a régi halványat. Amikor késznek éreztem magam lementem a nappaliba ahol már Leon a kabátommal a kezében várt.
-Na nyomás mert úgy látom Angiék már elmentek.-szökkentem mellé, de ekkor egy hang megállított.
-Hugi!-hallottam fentről Ty hangját. Nagyon megijedtem és azonnal rohantunk fel. Az unokabáttyam ott feküdt a földön és rángatózott.
-Leon segíts, rohama van.-mondtam kétségbeesve és odaszaladtunk mellé. Leo olyan jól kezelte a dolgot mintha minden nap epilepsziásokat mentene. Pár perc után elmúlt a veszély én pedig sírva borultam rá a mellkasára és egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Kiskoromba láttam és már akkor megrémisztett, de most sokkal jobban féltem.
-Most már jól leszek.-suttogta és a fejemet simogatta.
-Soha többet ne ijessz meg ennyire....már azt hittem, hogy....-makogtam össze vissza és egy puszit nyomtam a homlokára.
-Violetta álj fel, levegő kell neki.-fogta meg a kezemet a fiú.
-Neked még meg sem köszöntem.-öleltem át szorosan és a puha barna hajába túrtam.
-Ez a dolgom, életeket mentek amikor csak tudok. Ha apunak nem lenne ez a munkája most én is csak álltam volna tétlenül.-mondta és csókot hintett a fejemre.
-Siessetek mert mindjárt vacsiztok.-szólalt meg Ty.
-Biztos, hogy nem hagylak itt. Megmondanád apunak, hogy mi volt?-néztem Leora.
-Persze csak vigyázz magadra te is.-engedett el és a dzsekiét felhúzva lelépett.
-Miért nem mentél vele?-kérdezte és elfeküdt az ágyán.
-Tyler te és az egészséged nekem bárminél fontosabb és eről nem nyitok vitát.-zártam le a témát és egy pohár vizet nyomtam a kezébe.
-Énekelsz?-kérdezte alig halhatóan.
-Mi?-néztem rá értetlenül.
-Énekelj valamit, akármit. Kiskorunkban amikor énekeltél mindig sikerült elaludnom vagy fordítva.-mondta és közben lehunyta a szemét.
-Hát legyen.-bújtam be mellé és amíg Ő a fejét az ölembe hajtotta elkezdtem énekelni az En Mi Mundo-t. Alig, hogy befejeztem a dalt el is aludt. A dalos füzetemet a kezembe vettem és írni kezdtem bele. Arra eszméltem fel, hogy megérkeztek Angieék. Hallottam a kopogast az ajtón majd megpillantottam mindekttőjüket.
-Minden rendben?-kédezte apa csendesen, de hiába Ty felébredt.
-Most már jobban vagyok.-mosolyodott el és a derekam átölelve magához szorított. Az érzés nagyon ismerős volt. Megpusziltam a fejét és mosolyogva felnéztem apáékra.
-Minden rendben volt hála Leonnak.
-Mariaék sajnálták, hogy nem jöttél el, de teljesen megértik.
-Leo pedig üzeni Tylernek, hogy jobbulást.-szólalt meg Angie.
-Tényleg Angie ti mikor mentek ultrahangra?-kérdeztem kicsit feldobódva.
-Hát ha minden igaz jövő hét kedd délutánján.-simogatta meg a hasát.
-Na és akkor kiderül végre a baba neme?
-Hát ha megmutatja magát.-mosolygott és ekkor apu lágy csókott hintett az ajkaira. Annyira szép párt alkotnak, szeretnék egyszer én is ilyen boldog lenni.

1.évad 15.rész Minden megváltozik

-Van egy dal amit nem rég írtam és ez nagyon fontos. Szeretném előadni.-vázoltam a helyzetet.
-Violetta ott a zongora, a tiéd a pálya.-mosolygott Pablo én pedig odaültem a hangszer elé és lenyomtam az első billentyűket közben pedig Franra néztem.

Az első nap amikor megismertelek
Különállónak éreztem magam, annyi új arc
Az első barát akit találtam
Amikor kilógtam a sorból, te mindig ott voltál nekem

Barátok a végig, sosem szakítanak, sosem támadnak hátba
Barátok megértenek, mosolyra fakasztanak, fogják a kezedet

Most már együtt állunk, sosem vagyunk egyedül
És majd fényt gyújtunk, bárhová is megyünk

Ha szükséged lesz rám egy pillanaton belül, csak szólj
Számíthatsz rám, számíthatsz rám
Egy pillanaton belül ott leszek, mert tudod
Mindig te leszel, te leszel az első

Az első alkalommal amikor énekeltem egy dalt
Megtaláltam a lábaimat, a helyes dallam a kulcs
Az első alkalommal amikor velem énekeltél
Igazi összhang volt, mintha a részem lettél volna

Barátok a végig, sosem szakítanak, sosem támadnak hátba
Barátok megértenek, mosolyra fakasztanak, fogják a kezedet

Most már együtt állunk, sosem vagyunk egyedül
És az álmok élnek, továbbra is hinni fogunk
A mi barátságunk olyan mint a zene amit szeretünk
Összetart minket bármerre is menjünk

Ha szükséged lesz rám egy pillanaton belül, csak szólj
Számíthatsz rám, számíthatsz rám
Egy pillanaton belül ott leszek, mert tudod
Mindig te leszel, te leszel az első.-fejeztem be a dalt és láttam ahogy a barátnőm szeme könnybe lábad Camilla pedig mosolyogva bólintott.
-Farncesca én nagyon sajnálok mindent és utálom ha haragszol rám. Lehet voltak rossz döntéseim, de sohasem azért, hogy megbántsalak.-néztam rá szomórúan mire azonnal odaszaladt hozzám és átölelt.
-Szeretlek Vilu.-nevette el magát.
-Rendbe, ha már így helyre állt a kis lelkiviláguk akár a próbát is folytathatjuk. Chhh katasztrófa egy banda, esküszöm.-dunnyogott Gregorio.
-Elnézést.-sütöttük le a szemünket.
-Ne bocsánatot kérjenek hanem próbáljuk el a Ser Mejor-t úgy, hogy táncolnak és nem csak vonszolják magukat a színpadon.-kelt ki magából.
-Gregorio!-szólt ra Pablo.
-Jolvan, jolvan.-ült le a székre és amíg mi felmentünk a színpadra benyomta a zenét. Egy örökkévalóságnak tűnt a próba, alig vártam már, hogy elinduljak haza és tovább írhassam a füzetembe amit elkezdtem. Csak ez nem volt olyan egyszerű, ma tovább bentfogtak minket mivel holnap után koncert. Éppen a Diegoval közös dalunkat akartuk elpróbálni amikor feltűnt egy apró bibi. Diego nem volt sehol.
-Mi az, hogy nincsen sehol?-akadt ki Gregorio.
-Nem tudom az elöbb itt állt mellettem most meg már nincs itt.-magyarázta Naty.
-Jó, nem csinálunk ebből nagy ügyet. Broduey menj fel Viluval a színpadra.-szólt neki oda Pablo.
-Pablo az az igazság, hogy én nem nagyon tudom a szöveget, van pár rész amit mindig keverek.-vakarta meg a fejét.
-Rendben akkor Maxi, nyomás.
-Igazság szerint nekem most fáj a gyomrom és.....-próbálta kihúzni magát a dologból.
-Jolvan akkor Leon könyörgöm menj fel a színpadra.-kérlelte a srácot szinte térden állva.
-Pablo...én....-nézett rá miközben próbálta kerülni a rászegeződött szemeket.
-Nem, most oda felmész és eléneklitek azt a dalt.-mutatott a színpadra mire Ő minden életkedv nélkül feljött mellém. Elindult a zene és énekelni kezdett. Minden erőmet elvesztettem és egyszerűen mozduli nem tudtam. Ahogy énekelt, az illata és a szemei a gyönyőrű barna szemei. Egy hang nem jött ki a torkomon amikor én kellett volna énekeljek.
-Sajnálom, csak.....csak......nem figyeltem oda, elkalandoztam.-túrtam bele a hajamba feszülten.
-Mi van veletek ma?-nézett körbe Pablo.
-Mindenkitől bocsánat, hogy húzom az időt, de nekem ez ma nem megy.-rohantam le a színpadról és minél elöbb ki akartam érni a levegőre. Leültem a legközelebbi padra és az arcomat kezeimbe temettem. Pár perc után egy kezet éreztem a karomon. Oldalra fordultam és megláttam Brodueyt. Elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem.
-Semmi baj nem lesz Vilu.....Leon nagyon szeret téged csak most haragszik.-csitítgatott még mindig magához ölelve.
-Az apukája megmondta, hogy amikor mi nem vagyunk jóba hülyeséget csinál és csak én tudom akkor abból kihúzni.....könyörgöm Broduey legyetek mellette és ne hagyjátok, hogy valamit csináljon. Nem bírnám elviselni ha baja esne. Attól, hogy nem vagyubk együtt én borzasztóan szeretem és hiányzik, de a bármikor megpróbáljuk az rosszúl sül el.-vázoltam neki a helyzetet és a kezét szorongattam idegességemben.
-Ne aggódj vigyázunk rá, de ha Ő a fejébe vesz valamit....-vakargatta a tarkóját én meg már majdnem elsírtam magam.
-Ne engedjétek, könyörgöm......-néztem rá és kicsordult egy könnycseppem.
-Violetta szerintem menj most haza és holnap a főpróbára érkezz vissza kipihenten, a srácokkal rajta leszünk a feladaton.-nyomott egy puszit az arcomra és visszament próbálni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült. Egyszerűen nem bírtam elindulni haza csak ültem a padon és elmerültem a gondolataimban. Mégis, hogy váltam ilyenné? Eddig soha nem függtem senkitől, de most mégis és pont egy olyan embertől aki soha nem lehet az enyém......Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy hülyeséget csinál és baja esik. Csak oda akartam menni hozzá és olyan szorosan magamhoz ölelni mint még eddig sosem. Jobban szeretem mint a levegőt amit belélegzem. Tudtam, hogy beleőrülök a fájdalomba ha a mi történetünk véget ér, de hogy ennyire? Ahogy néztem az utcán elsétáló embereket egy ismerős alak rajzolódott ki köztük.
-Tay!!!-kiáltottam neki oda mire Ő felém kapta a fejét.
-Violetta?-jött felém.
-Tayler!!-sikítoztam és odafutva hozzá a nyakába ugrottam miközben Ő megpörgetett.
-Nem láttalak...mióta is?-nézett rám mosolyogva.
-3 éve.-nyomtam le neki egy puszit.
-Apukád írt, hogy szívesen látna már én meg nem tudtam ezt visszautasítani, mesélték, hogy ide jársz és gondoltam megleplek. Gyönyőrű lettél.-szorított magához én pedig a vállába fúrtam a fejem.
-Látom mennyire szenvedsz és aggódsz értem.-hallottam a hangját a hátam mögül.
-Leon...Ő az én.....-kezdtem volna bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Nem érdekel Violetta, utánad jöttem, azt hittem, hogy.....fogalmam sincs mit gondoltam.-túrt idegesen bezselézett hajába és visszament a Studioba.
-Ez meg ki volt?-karolta át hátulról a derekem az unokabáttyám.
-Bonyolult sztori, de a lényeg az, hogy szeretem, de nem tudom elmondani neki.-mondtam és fejem újra pulcsijába fúrtam.
-Dehogynem, neked mindig sikerült.-matatott a táskámba és kihúzta a kis dalosfüzetem.
-Emlékszel még erre?-kérdeztem és együtt lapozgatni kezdtük.
-Hogyan is felejthetném el?-nevetett fel.-Most viszont menjünk haza, ott mjad folytatjuk tovább és elmeséled a sztoridat is ami miatt ilyen szomorú vagy.
-Rendben van.-karoltunk egymásba és hazáig meg sem álltunk.....útközben sem beszéltünk csak élveztük egymás társaságát. A szobába ledobtam a cuccaim és elvetődtünk az ágyon majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk aztán egyszer csak kopogtatni kezdett valaki.
-Vilu figyu.....-lépett be Federico majd hirtelen elnémult.
-Fede nyugi....Ő az unokabáttyám Tyler....már Leon is félre értette. Gondolom miatta jöttél.-álltam fel és odahúztam mellénk.
-Igen mert azt mondta, hogy nem küzd tovább érted sőt az egész kapcsolatért aztán otthagyott.
-Ezt komolyan nem hiszem el.....Nem is érdekel....Nekünk soha nem volt és nem is lesz olyan, hogy együtt.
-Várj mert nem csak ez történt. Alig, hogy leléptél és Leon feldúlva jött vissza megcsörrent a telefonja...a szülei voltak, hogy közöljék este vacsorázni mennek régi barátokhoz.-mesélte és kicsit kárörvendő vigyor terült el az arcán.
-Oké és nekem ehez mégis mi közöm?-kérdeztem értetlenül.
-Történetesen a régi barátok az apukád és Angie meg persze German meg is szeretnék köszönni Leon apjának és neki, hogy vígyáztak rád.
-Jézus, ez nem történhet meg. Segítened kell.-ragdtam meg a karját és segítségkérően néztem rá.
-Figyelj Violetta én imádlak, fontos vagy, de ma Maxinál alszóm, egy és kettő kimaradnék a Leonetta drámából.-kacsintott majd sűrű elnézés kérések közepette távozott.
-Tyler te ugye segítesz nekem és egész vacsoraidő alatt mellettem maradsz.-néztem kiskutyatekintettel az unokabáttyámra.
-Persze, de tudod, hogy nem csípem a szerelmidrámákat szóval kérlek igyekezz kihagyni belőle.-sóhajtott nagyot és egy barackot nyomott a fejemre.
-Te vagy a legjobb.-nyomtam egy puszit az arcára.
-Ezt addig mond amíg helyre nem rakom ezt a srácot mert az én unokahugommal senki nem bunkózik.
-Oké, oké, de én most készülődök......-próbáltam tudtára adni, hogy most menjen el.
-Már itt sem vagyok.-tette fel a kezét és Ő is elhagyta a szentélyemet. Sokat agyaltam, hogy vajon mit húzzak fel aztán bevillant az a lehetséges szituáció, hogy én kiöltözök, de Leont nem hatja meg ez az egész és egy tök átlagos ruhát húz az alaklomra. Az ciki lenne mert úgy tünne mintha neki öltöznék, de aztán meg eszembe jutott az is, hogy Ő kiöltözik, én nem és akkor azt hiszi, hogy nem is érdekel az egész. A nagy vacilálás után egy egszerű, de elgáns ruha mellett döntöttem amit illik felhúzni olyan vacsihoz ahova vendégek hivatalosak még ha az egyik személy annyira nem is kívánatos. A ruhaválsztásom egyébként egy egyszerű lila egyberuhára esett amihez hozzáillő fehér telitalpu cipőt húztam fel. Felraktam egy violinkulcsot ábrázoló nyakláncot amit annak idején Tylertő kaptam és egy izléses fehér karkötőt is a kezmre húztam. A hajamat kiengedtem és még vasalni sem vasaltam hanem hagytam, hogy göndören a vállamra omoljon. Egy nagyon halvány sminket helyeztem fel magamra és befújtam magam a kedvenc pafümömmel. Kevés idő volt vissza, hogy megérkezzenek a vendégek így lementem a nappaliba. Valami furcsa késztetést érezve leültem a zongorához és végigsimítottam billentyűin aztán mintha akaratom ellenére megindultak volna az újjaim, de az Ezer élettel ezelött című dalt kezdtem játszani. Megkockáztattam, hogy éneklek is hisz úgy sincsenek itt a vandégek még. A bejáarti ajtónak háttal ültem így arra sem lettem figyelmes, hogy valaki azaz valakik bejöttek rajta. A dal végén tapsot hallottam magam mögül így olyan gyorsan próbáltam kitekerni a gerincemet, hogy leestem a székről.
-Úristen jól vagy Violetta?-szaladt segítségemre az unokatestvérem aki abban a pillanatban trappolt le a lépcsőn.
-Persze, köszönöm csak nem vettem észre, hogy megérkeztek Leonék. Elnézést kérek.-tápászkodtam fel a földröl.
-Ugyan rá se ránts, örülök, hogy halhattam a hangodat, csodálatos.-nézett rám mosolyogva Maria (Leo anyukája). Az a mosoly....-Valami rosszat mondtam?-kérdezte kicsit zavartan miután már fél prce csak az arcát bámultam.
-Elnézést kérek csak nem tudtan nem észrevenni, hogy Leon honnan örökölte a mosolyát.-mondtam fülig pirulva majd az emlitettre pillantottam akinek semmilyen érzés nem mutatkozott az arcán, de láttam a gödröcskéit a szája szélén ami a nevetés jeleire utalt.
-Ezt még soha nem mondta senki.-mosolygott kedvesen.
-Csak jó megfigyelő vagyok ennyi az egész.-billegtem a sarkamon.-Annyira illetlen vagyok, Roberto úr még meg sem tudtam köszönni úgy igazán, hogy vígyázott rám.-léptem oda az apukához.
-Ugyan ez természetes, te vagy az első barátja a fiamnak akit tényleg kedvelek.-nézett rám kedvesen és megsimította az arcom.
-Elnézést a késésért.-jött le apa és a nénikém.
-Semmi baj, jó volt a társaság. Egyébként is meg szerettem volna kérdezni Violettát, hogy ki ez a fiatelmber mellette. Tán a barátod?-érdeklődött kedvesen Maria.
-Önök ma talán a harmadikok akik ma ezt megkérdezik és én megint egy jót nevetek rajta mert Tyler az unatestvérem. Ma érkezett meg hozzám és itt fog lakni egy ideig. Ő ténylegesen a rokonom.-emeltem ki a ténylegesen szót miközbe Leora pillantottam aki még mindig hidegen nézett rám. Helyet foglaltunk az asztalnál, a jobbomon Tyler a balomon pedig Leon ült. Azt hittem a falra mászok ettől az ülésrendtől. Meghozák a levest azt elfogyasztottuk és amig vártunk a másodikra a szülők beszélgettek mi meg jógyerekek módjára csendben halgattuk őket.
-Gyerekek vacsora után nem lenne kedvetek valamit énekelni így hárman?-kérdezte apa nekem pedig félrement a narancslé miközben belekortyoltam. Na itt hosszú köhögésbe kezdtem aztán amikor jobban lettem felvettem egy mosolyot és így szóltam.
-Hát ha a fiúknak is van hozzá kedve.-néztem az említettekre.
-Nekem van.-bólogatott Tyler.
-Én igazság szerint pihentetem a torkom mert nincs valami jól és holnap van a főpróba és holnap után pedig koncert.-magyarázta ki magátt a Vargas srác igen ügyesen. Elismerő pillantást vetettem rá majd nekiláttam a husopitémenek amit időközben meghozott Olga. Már csak a desszert volt hátra, de én annyira feszengve éreztem magam ezért kimentem a konyhába azzal az ürüggyel, hogy segítek behozni a sütiket. A konyhában természetesen nem volt ott a kedvenc és egyetlen házvezetőnönk így kitombolhattam magam. Idegesen mászkálni kezdtem majd olyat tettem amin én is meglepődtem, de belevertem egy óriásit a falba, de akkor valaki megfogta a kezemet.
-Miért csináltad ezt?-kérdezte suttogva nekem pedig úgy kezdett verni a szívem mint egy kismadárnak amikor megfogják.
-Mit csinálsz itt?-kérdeztem, de nem fordultam felé.
-A mosdóba igyekszek.
-Hát az nem erre fele van.-furdultam felé feldúltan és belenéztem mogyoróbarna szemeibe.
-Nagyon jól tudom. Bocsánatot akartam kérni.
-Még is miért?-tettem a hülyét.
-Te is tudod.......miért nem mondtad el?
-Őszintén hagytad? Bár most már nem is igazán érdekel, de gondolom téged sem. Ahogy hallottam nem akarsz tovább küzdeni a kapcsolatunkért. Ne aggódj már én sem szóval azt kérem tőled, hogy különösebbképp ne keressük egymást és maximum órákon beszéljünk. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek.
-Komolyan ezt akarod?-kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva. Nehéz volt erősnek maradnom mert konkrétan a falnak támaszkodtam és Ő annyira közel állt hozzám amennyire csak lehetett.
-Pont annyira mint te.-szóltam szárazon és nagy erőfeszítések áran eltoltam magamtól majd egy tálca sütivel vonultam vissza az asztalhoz.
-Olga merre van?-érdeklődött Angie.
-Nem tudom, de ha már úgy is kint voltam behoztam a desszertet. Egy kis cetlit hagytam Olginak, hogy nyugodtan menjen haza.-erőltettem magamra egy mosolyt és leültem az asztalhoz. A finomsághoz nem nyúltam hozzá mert az étvágyam a konyhai akció után teljesen elment meg amúgy sem volt jó napom.
-Kicsim mi a baj? Ez a kedvenced és hozzá sem nyúlsz?-kédezte apu.
-Nem vagyok már éhes.-zártam le a témát és megvártam amíg mindenki befejezi a vacsorát.
-Akkor nyomás énekelni.-tapsolt egyet a megmentőm mire mindannyian kicsődültünk a nappaliba. A "fiúmmal" leültünk a zongorához ami elé már mindenki be volt állva.
-Na és melyik lesz a választott ének?-kérdezte Maria. Egy pillanatig gondolkoztam majd a társam fülébe súgtam valamit Ő pedig játszani kezdett. A Soy mi meyorra esett a választásom amit már egészen kicsi korom óta nem énekeltem és Tyleren kívűl még senki nem hallotta legalábbis tőlem. Láttam ahogy apa szeme csillog, de nem sírta el magát. Nem is ez volt a lényeg hanem valami egészen más ami már készült kibukni belőlem. A mellettem ülő emeber jól tudta mi az. A zene közepénél felálltam és úgy énekeltem tovább.

A dal végén mindenki megtapsolt minket mivel nem csak nekem hanem a partneremnek is igazán jó hangja van.
-Mikor írtad ezt a dalt?-kérdezte Roberto úr.
-Igazság szerint ezt a dalt anyukám írta vagyis az egyik részét én pedig a másikat Kiskoromba, de nem éreztem teljsenek az én részemet és akkor Tyler elővett egy ki lapot és felém nyújtotta. Összeraktam a sorokat és így született meg a dal. Azért választottam most ezt mert ma van anyukám halálának évfordulója csak úgy látszik eről senki nem akart igazán tudomást venni.-néztem dühösen apára és a nénikémre.
-Vilu mi csak nem akartunk felzaklatni. Azt gondoltuk, hogy.....
-Még is mit? Soha nem felejtem el ezt a dátumot.-vágtam a szavába dühösen és a kabátomat felkapva kiviharzottam a házból. Az utcát csak a lámpafények világították meg. Olyan 9 óra tájt járhatott az idő ami annyit jelentett, hogy az idő is igen hűvős volt. Nem akartam tudomást venni a világról így csak elindultam és fogalmam sem volt merre, egyszerűen vittek a lábaim és csak akkor kaptam észbe amikor a temető kapujában álltam. Bementem és egyenesen anyu sírjához vezetett az utam. Letérdeltem és az ujjaimat végighúztam a kőbe garvírozott nevén. Őt is Marianak hívták mint Leon anyukáját. Egyszer csak valaki kezét éreztem a vállamon, de anélkül, hogy hátrafordultam volna tudtam ki az. Felpattantam a földröl és szorosan Leon karjaiba bújtam a fejem bedig izmos mellkasába fúrtam.
-Ne magad hibáztasd.-mintha olvasott volna gondolataimba mert tényleg így van.
-Ha az nap nem megyek át a barátnőmhöz lehet még ma is élne.-néztem rá és a szemeimbe könnyek csillogtak.
-Nem tudom pontosan mi történt, de lehettél vagy 6 éves. Honnan tudhattad volna, hogy anyukád nincs jól és, hogy agyvérzést fog kapni?
-Elég idős voltam ahoz, hogy ha rátalálok időben akkor szólok apának. Anyu Telefonján mindig a gyorshívón volt. Ráadásul amikor átmentem a szomszédba a kislányhoz elötte jól összekaptam vele és nem volt teljesen  szent a béke amikor elmentem otthonró, de Ő azért egy puszival köszönt el tőlem.-meséltem és azon kaptam magam, hogy Leon kezét szorongatom és nem is nagyon akarom elengedni.
-Violetta, kérlek ne okold magad mert most bármennyire is magasról tennünk kéne egymásra nekem nem megy.....egszerűen nem bírom elviselni ha szomorúnak látlak.-tűrt egy kósza tincset a fülem mögé én pedig halványan elmosolyodtam.
-Köszönöm!-suttogtam és gyengéden megpusziltam az arcát. A karomnál fogva szorosan magához húzott oly annyira, hogy a fülemen és a nyakamon éreztem a lélegzetvétel.
-Mindig te voltál a legfontosabb ember számomra amióta csak megismertelek. Ahogy ezt kimomdta újabb személyel bővült a társaságunk.
-Törpe csak, hogy itt vagy.-ölelt át szorosan az unokabáttyám.
-Ne aggódj, jól vagyok csak ki kellett ide jönnöm.-simogattam az arcát kedvesen aztán rájöttem, hogy valaki igazán figyel minket.
-Mégegyszer nagyon köszönöm.-fordultam a fiú felé akinek már újra közömbösség ült az arcán, de a szemében láttam felvillanni a haragot és a csalódötságot.
-Aha, na én léptem.-jelentette ki és azzal ott is hagyott minket. Mire hazasétáltunk a vendégeinknek már nyoma sem volt. Láttam a családomon mennyire dühös amiért ilyet tettem viszont Angie szemében meg persze apáéban is láttam, hogy mennyire szégyellik magukat ezért nem is nyaggattak. Feltrappoltam a szobámba és miután belebújtam a pizsimbe begubóztam a paplanom alá és ott gondolkoztam. Tudtam, hogy Leoval már minden el van cseszve pláne, hogy nem válaszoltam semmit arra amit utoljára a fülembe súgott. Addig kattogtam míg végül elnyomott az álom és reggel finom kakaó illatra ébredtem.
-Nem tudom ki vagy, de köszönöm.-motyogtam a paplan alatt majd amikor kikukucskáltam alóla Tyler mosolygós arcát pillantottam meg.
-Nem akarlak zavarni, de gondoltam most már felkeltelek mert egy óra múlva próbád van. Jut eszembe ezt apukád küldi.-emelt fel az ágy mellől egy óriási fehérrózsacsokrot amiben egy kis kártya is díszelgett.
-Ha azt hiszi, hogy ezzel meg tud hatni hát nagyon téved.-mondtam mérgesen.
-Ha nem hat meg akkor vágd földhöz.-nézett rám és bár nem mosolygott, de láttam, hogy a nevetőráncai összefutnak.
-Jó a rózsák szépek, de ennyivel semmi sincs elintézve.-mondtam és az ölébe nyomva a csokrot a szekrényemhez sétáltam. Gond nélkül kezdtem kipakolászni a ruhámat és átöltözni. Nem is foglalkoztam vele, hogy Ty is bent van a szobába mivel kisebb korunkba is egymás mellett öltöztünk. Elfelejtettem, hogy azóta kamaszodtunk és pár dolog változott. Mire végeztem az uncsitesóm a füléig piros volt ami hatására én is elpirultam.
-Nagyon...khhhmmm......csinos vagy.-köszörülgette a torkát. Ma valami új stílust választottam. Semmiképp nem Violettás volt. Egy fekete bőrnacit, fekete pánt nélküli felsőt, ugyan ilyen színű bőrdzsekit húztam fel. Kiegészítőnek egy felső vámpírfogsort ábrázoló nyakláncot, fekete "madár toll" fülbevaló és egy köves karkötő volt. Cipőnek pedig egy szegecses bakancsot választottam.

Honnan vannak ilyen ruháim? Szeretek olyan ruhákat vásárolni amiket lehet soha nem húznék fel, de tetszenek, látok bennük valami vadat.
-Köszönöm, ne haragudj, hogy így elötted csak tudod régen is így volt és megszoktam.-mentegetőztem mire Ő csak legyintett egyet és egy puszit nyomva a homlokomra magához ölelt.
-Siess próbára, délután lesz egy meglepi hírem.-nevetett én pedig egy puszival elköszöntem tőle és lementem reggelizni. Aki az asztalnál ült abba hagyta az evést, meg állta az étel a szájában vagy a pirítos a kezében.
-Jó reggelt.-köszöntöttem őket és helyet foglaltam Fede mellett aki valószinűleg nemrég érhetett haza.
-Kicsim ez nem te vagy.-szólalt meg elösszőr apa.
-Szükségem van a változásra, a viselkedésem nem fog változni és nem tervezek elzülleni sem, de vannak dolgok amiket nem nyelek már le könnyen, már nem vagyok a kicsi, törékeny Violetta.-mondtam, de inkább csak magamat győzködtem. Ugyan az a sugárzó, mosolygos Violetta vagyok akinek gondolnak, de azért egy-két dolog megváltozott bennem. Például az, hogy ha meglátom Leont mindig eszembe fog jutni az illata, érintése, ölelése és természetesen a csókja.  Az a csók amibe ha belegondolok az egész testem beleremeg, most is így történt. Az asztalnál pírbe borult az arcom és furcsa bizsergést éreztem a testemben amire Angie figyelt fel elösszőr. Elnézést kérve elindultam a suliba egy sütivel a kezembe. Mire elmajszoltam Federico is utolért.
-Mi történt az asztalnál? Már megint Leon jutott az eszedbe?-kérdezte mire határozottan szembe fordultam vele.
-Ne hozd fel őt, oké?-néztem rá szigorúan.
-Mi van veled? Mostanaban mindenre ami hozzá kapcsolódik érzékenyen reagálsz. Tudom, hogy fájó pont, de nem kéne így megváltoznod.-mutatott rám.
-A hajam ugyan úgy ki van vasalva hogy általában szokott lenni és nem prosti ruhában járkálok.-szaladt ki a számon a prosti szó és azonnal a szám elé kaptam a kezemet. Soha nem beszéltem még úgy csúnyán. Maximum annyi csúszhatott ki, hogy a fenébe. Valami tényleg megváltozott. Kicsit bántam, de kiváncsi voltam mit tudok kihozni magamból. Kicsit szomorúan néztem Fedére aki csak magához húzott és átölelve a fülembe suttogott.
-Nem érdekel, hogy ilyen vagy. Te mindig az én törékeny hugom maradsz Violetta. Én itt vagyok neked.-a vállába fúrva fejem elmosolyodtam és megpusziltam.
-Köszönöm.-karoltam át és így mentünk be a Studioba.