1.évad 15.rész Minden megváltozik

-Van egy dal amit nem rég írtam és ez nagyon fontos. Szeretném előadni.-vázoltam a helyzetet.
-Violetta ott a zongora, a tiéd a pálya.-mosolygott Pablo én pedig odaültem a hangszer elé és lenyomtam az első billentyűket közben pedig Franra néztem.

Az első nap amikor megismertelek
Különállónak éreztem magam, annyi új arc
Az első barát akit találtam
Amikor kilógtam a sorból, te mindig ott voltál nekem

Barátok a végig, sosem szakítanak, sosem támadnak hátba
Barátok megértenek, mosolyra fakasztanak, fogják a kezedet

Most már együtt állunk, sosem vagyunk egyedül
És majd fényt gyújtunk, bárhová is megyünk

Ha szükséged lesz rám egy pillanaton belül, csak szólj
Számíthatsz rám, számíthatsz rám
Egy pillanaton belül ott leszek, mert tudod
Mindig te leszel, te leszel az első

Az első alkalommal amikor énekeltem egy dalt
Megtaláltam a lábaimat, a helyes dallam a kulcs
Az első alkalommal amikor velem énekeltél
Igazi összhang volt, mintha a részem lettél volna

Barátok a végig, sosem szakítanak, sosem támadnak hátba
Barátok megértenek, mosolyra fakasztanak, fogják a kezedet

Most már együtt állunk, sosem vagyunk egyedül
És az álmok élnek, továbbra is hinni fogunk
A mi barátságunk olyan mint a zene amit szeretünk
Összetart minket bármerre is menjünk

Ha szükséged lesz rám egy pillanaton belül, csak szólj
Számíthatsz rám, számíthatsz rám
Egy pillanaton belül ott leszek, mert tudod
Mindig te leszel, te leszel az első.-fejeztem be a dalt és láttam ahogy a barátnőm szeme könnybe lábad Camilla pedig mosolyogva bólintott.
-Farncesca én nagyon sajnálok mindent és utálom ha haragszol rám. Lehet voltak rossz döntéseim, de sohasem azért, hogy megbántsalak.-néztam rá szomórúan mire azonnal odaszaladt hozzám és átölelt.
-Szeretlek Vilu.-nevette el magát.
-Rendbe, ha már így helyre állt a kis lelkiviláguk akár a próbát is folytathatjuk. Chhh katasztrófa egy banda, esküszöm.-dunnyogott Gregorio.
-Elnézést.-sütöttük le a szemünket.
-Ne bocsánatot kérjenek hanem próbáljuk el a Ser Mejor-t úgy, hogy táncolnak és nem csak vonszolják magukat a színpadon.-kelt ki magából.
-Gregorio!-szólt ra Pablo.
-Jolvan, jolvan.-ült le a székre és amíg mi felmentünk a színpadra benyomta a zenét. Egy örökkévalóságnak tűnt a próba, alig vártam már, hogy elinduljak haza és tovább írhassam a füzetembe amit elkezdtem. Csak ez nem volt olyan egyszerű, ma tovább bentfogtak minket mivel holnap után koncert. Éppen a Diegoval közös dalunkat akartuk elpróbálni amikor feltűnt egy apró bibi. Diego nem volt sehol.
-Mi az, hogy nincsen sehol?-akadt ki Gregorio.
-Nem tudom az elöbb itt állt mellettem most meg már nincs itt.-magyarázta Naty.
-Jó, nem csinálunk ebből nagy ügyet. Broduey menj fel Viluval a színpadra.-szólt neki oda Pablo.
-Pablo az az igazság, hogy én nem nagyon tudom a szöveget, van pár rész amit mindig keverek.-vakarta meg a fejét.
-Rendben akkor Maxi, nyomás.
-Igazság szerint nekem most fáj a gyomrom és.....-próbálta kihúzni magát a dologból.
-Jolvan akkor Leon könyörgöm menj fel a színpadra.-kérlelte a srácot szinte térden állva.
-Pablo...én....-nézett rá miközben próbálta kerülni a rászegeződött szemeket.
-Nem, most oda felmész és eléneklitek azt a dalt.-mutatott a színpadra mire Ő minden életkedv nélkül feljött mellém. Elindult a zene és énekelni kezdett. Minden erőmet elvesztettem és egyszerűen mozduli nem tudtam. Ahogy énekelt, az illata és a szemei a gyönyőrű barna szemei. Egy hang nem jött ki a torkomon amikor én kellett volna énekeljek.
-Sajnálom, csak.....csak......nem figyeltem oda, elkalandoztam.-túrtam bele a hajamba feszülten.
-Mi van veletek ma?-nézett körbe Pablo.
-Mindenkitől bocsánat, hogy húzom az időt, de nekem ez ma nem megy.-rohantam le a színpadról és minél elöbb ki akartam érni a levegőre. Leültem a legközelebbi padra és az arcomat kezeimbe temettem. Pár perc után egy kezet éreztem a karomon. Oldalra fordultam és megláttam Brodueyt. Elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem.
-Semmi baj nem lesz Vilu.....Leon nagyon szeret téged csak most haragszik.-csitítgatott még mindig magához ölelve.
-Az apukája megmondta, hogy amikor mi nem vagyunk jóba hülyeséget csinál és csak én tudom akkor abból kihúzni.....könyörgöm Broduey legyetek mellette és ne hagyjátok, hogy valamit csináljon. Nem bírnám elviselni ha baja esne. Attól, hogy nem vagyubk együtt én borzasztóan szeretem és hiányzik, de a bármikor megpróbáljuk az rosszúl sül el.-vázoltam neki a helyzetet és a kezét szorongattam idegességemben.
-Ne aggódj vigyázunk rá, de ha Ő a fejébe vesz valamit....-vakargatta a tarkóját én meg már majdnem elsírtam magam.
-Ne engedjétek, könyörgöm......-néztem rá és kicsordult egy könnycseppem.
-Violetta szerintem menj most haza és holnap a főpróbára érkezz vissza kipihenten, a srácokkal rajta leszünk a feladaton.-nyomott egy puszit az arcomra és visszament próbálni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült. Egyszerűen nem bírtam elindulni haza csak ültem a padon és elmerültem a gondolataimban. Mégis, hogy váltam ilyenné? Eddig soha nem függtem senkitől, de most mégis és pont egy olyan embertől aki soha nem lehet az enyém......Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy hülyeséget csinál és baja esik. Csak oda akartam menni hozzá és olyan szorosan magamhoz ölelni mint még eddig sosem. Jobban szeretem mint a levegőt amit belélegzem. Tudtam, hogy beleőrülök a fájdalomba ha a mi történetünk véget ér, de hogy ennyire? Ahogy néztem az utcán elsétáló embereket egy ismerős alak rajzolódott ki köztük.
-Tay!!!-kiáltottam neki oda mire Ő felém kapta a fejét.
-Violetta?-jött felém.
-Tayler!!-sikítoztam és odafutva hozzá a nyakába ugrottam miközben Ő megpörgetett.
-Nem láttalak...mióta is?-nézett rám mosolyogva.
-3 éve.-nyomtam le neki egy puszit.
-Apukád írt, hogy szívesen látna már én meg nem tudtam ezt visszautasítani, mesélték, hogy ide jársz és gondoltam megleplek. Gyönyőrű lettél.-szorított magához én pedig a vállába fúrtam a fejem.
-Látom mennyire szenvedsz és aggódsz értem.-hallottam a hangját a hátam mögül.
-Leon...Ő az én.....-kezdtem volna bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Nem érdekel Violetta, utánad jöttem, azt hittem, hogy.....fogalmam sincs mit gondoltam.-túrt idegesen bezselézett hajába és visszament a Studioba.
-Ez meg ki volt?-karolta át hátulról a derekem az unokabáttyám.
-Bonyolult sztori, de a lényeg az, hogy szeretem, de nem tudom elmondani neki.-mondtam és fejem újra pulcsijába fúrtam.
-Dehogynem, neked mindig sikerült.-matatott a táskámba és kihúzta a kis dalosfüzetem.
-Emlékszel még erre?-kérdeztem és együtt lapozgatni kezdtük.
-Hogyan is felejthetném el?-nevetett fel.-Most viszont menjünk haza, ott mjad folytatjuk tovább és elmeséled a sztoridat is ami miatt ilyen szomorú vagy.
-Rendben van.-karoltunk egymásba és hazáig meg sem álltunk.....útközben sem beszéltünk csak élveztük egymás társaságát. A szobába ledobtam a cuccaim és elvetődtünk az ágyon majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk aztán egyszer csak kopogtatni kezdett valaki.
-Vilu figyu.....-lépett be Federico majd hirtelen elnémult.
-Fede nyugi....Ő az unokabáttyám Tyler....már Leon is félre értette. Gondolom miatta jöttél.-álltam fel és odahúztam mellénk.
-Igen mert azt mondta, hogy nem küzd tovább érted sőt az egész kapcsolatért aztán otthagyott.
-Ezt komolyan nem hiszem el.....Nem is érdekel....Nekünk soha nem volt és nem is lesz olyan, hogy együtt.
-Várj mert nem csak ez történt. Alig, hogy leléptél és Leon feldúlva jött vissza megcsörrent a telefonja...a szülei voltak, hogy közöljék este vacsorázni mennek régi barátokhoz.-mesélte és kicsit kárörvendő vigyor terült el az arcán.
-Oké és nekem ehez mégis mi közöm?-kérdeztem értetlenül.
-Történetesen a régi barátok az apukád és Angie meg persze German meg is szeretnék köszönni Leon apjának és neki, hogy vígyáztak rád.
-Jézus, ez nem történhet meg. Segítened kell.-ragdtam meg a karját és segítségkérően néztem rá.
-Figyelj Violetta én imádlak, fontos vagy, de ma Maxinál alszóm, egy és kettő kimaradnék a Leonetta drámából.-kacsintott majd sűrű elnézés kérések közepette távozott.
-Tyler te ugye segítesz nekem és egész vacsoraidő alatt mellettem maradsz.-néztem kiskutyatekintettel az unokabáttyámra.
-Persze, de tudod, hogy nem csípem a szerelmidrámákat szóval kérlek igyekezz kihagyni belőle.-sóhajtott nagyot és egy barackot nyomott a fejemre.
-Te vagy a legjobb.-nyomtam egy puszit az arcára.
-Ezt addig mond amíg helyre nem rakom ezt a srácot mert az én unokahugommal senki nem bunkózik.
-Oké, oké, de én most készülődök......-próbáltam tudtára adni, hogy most menjen el.
-Már itt sem vagyok.-tette fel a kezét és Ő is elhagyta a szentélyemet. Sokat agyaltam, hogy vajon mit húzzak fel aztán bevillant az a lehetséges szituáció, hogy én kiöltözök, de Leont nem hatja meg ez az egész és egy tök átlagos ruhát húz az alaklomra. Az ciki lenne mert úgy tünne mintha neki öltöznék, de aztán meg eszembe jutott az is, hogy Ő kiöltözik, én nem és akkor azt hiszi, hogy nem is érdekel az egész. A nagy vacilálás után egy egszerű, de elgáns ruha mellett döntöttem amit illik felhúzni olyan vacsihoz ahova vendégek hivatalosak még ha az egyik személy annyira nem is kívánatos. A ruhaválsztásom egyébként egy egyszerű lila egyberuhára esett amihez hozzáillő fehér telitalpu cipőt húztam fel. Felraktam egy violinkulcsot ábrázoló nyakláncot amit annak idején Tylertő kaptam és egy izléses fehér karkötőt is a kezmre húztam. A hajamat kiengedtem és még vasalni sem vasaltam hanem hagytam, hogy göndören a vállamra omoljon. Egy nagyon halvány sminket helyeztem fel magamra és befújtam magam a kedvenc pafümömmel. Kevés idő volt vissza, hogy megérkezzenek a vendégek így lementem a nappaliba. Valami furcsa késztetést érezve leültem a zongorához és végigsimítottam billentyűin aztán mintha akaratom ellenére megindultak volna az újjaim, de az Ezer élettel ezelött című dalt kezdtem játszani. Megkockáztattam, hogy éneklek is hisz úgy sincsenek itt a vandégek még. A bejáarti ajtónak háttal ültem így arra sem lettem figyelmes, hogy valaki azaz valakik bejöttek rajta. A dal végén tapsot hallottam magam mögül így olyan gyorsan próbáltam kitekerni a gerincemet, hogy leestem a székről.
-Úristen jól vagy Violetta?-szaladt segítségemre az unokatestvérem aki abban a pillanatban trappolt le a lépcsőn.
-Persze, köszönöm csak nem vettem észre, hogy megérkeztek Leonék. Elnézést kérek.-tápászkodtam fel a földröl.
-Ugyan rá se ránts, örülök, hogy halhattam a hangodat, csodálatos.-nézett rám mosolyogva Maria (Leo anyukája). Az a mosoly....-Valami rosszat mondtam?-kérdezte kicsit zavartan miután már fél prce csak az arcát bámultam.
-Elnézést kérek csak nem tudtan nem észrevenni, hogy Leon honnan örökölte a mosolyát.-mondtam fülig pirulva majd az emlitettre pillantottam akinek semmilyen érzés nem mutatkozott az arcán, de láttam a gödröcskéit a szája szélén ami a nevetés jeleire utalt.
-Ezt még soha nem mondta senki.-mosolygott kedvesen.
-Csak jó megfigyelő vagyok ennyi az egész.-billegtem a sarkamon.-Annyira illetlen vagyok, Roberto úr még meg sem tudtam köszönni úgy igazán, hogy vígyázott rám.-léptem oda az apukához.
-Ugyan ez természetes, te vagy az első barátja a fiamnak akit tényleg kedvelek.-nézett rám kedvesen és megsimította az arcom.
-Elnézést a késésért.-jött le apa és a nénikém.
-Semmi baj, jó volt a társaság. Egyébként is meg szerettem volna kérdezni Violettát, hogy ki ez a fiatelmber mellette. Tán a barátod?-érdeklődött kedvesen Maria.
-Önök ma talán a harmadikok akik ma ezt megkérdezik és én megint egy jót nevetek rajta mert Tyler az unatestvérem. Ma érkezett meg hozzám és itt fog lakni egy ideig. Ő ténylegesen a rokonom.-emeltem ki a ténylegesen szót miközbe Leora pillantottam aki még mindig hidegen nézett rám. Helyet foglaltunk az asztalnál, a jobbomon Tyler a balomon pedig Leon ült. Azt hittem a falra mászok ettől az ülésrendtől. Meghozák a levest azt elfogyasztottuk és amig vártunk a másodikra a szülők beszélgettek mi meg jógyerekek módjára csendben halgattuk őket.
-Gyerekek vacsora után nem lenne kedvetek valamit énekelni így hárman?-kérdezte apa nekem pedig félrement a narancslé miközben belekortyoltam. Na itt hosszú köhögésbe kezdtem aztán amikor jobban lettem felvettem egy mosolyot és így szóltam.
-Hát ha a fiúknak is van hozzá kedve.-néztem az említettekre.
-Nekem van.-bólogatott Tyler.
-Én igazság szerint pihentetem a torkom mert nincs valami jól és holnap van a főpróba és holnap után pedig koncert.-magyarázta ki magátt a Vargas srác igen ügyesen. Elismerő pillantást vetettem rá majd nekiláttam a husopitémenek amit időközben meghozott Olga. Már csak a desszert volt hátra, de én annyira feszengve éreztem magam ezért kimentem a konyhába azzal az ürüggyel, hogy segítek behozni a sütiket. A konyhában természetesen nem volt ott a kedvenc és egyetlen házvezetőnönk így kitombolhattam magam. Idegesen mászkálni kezdtem majd olyat tettem amin én is meglepődtem, de belevertem egy óriásit a falba, de akkor valaki megfogta a kezemet.
-Miért csináltad ezt?-kérdezte suttogva nekem pedig úgy kezdett verni a szívem mint egy kismadárnak amikor megfogják.
-Mit csinálsz itt?-kérdeztem, de nem fordultam felé.
-A mosdóba igyekszek.
-Hát az nem erre fele van.-furdultam felé feldúltan és belenéztem mogyoróbarna szemeibe.
-Nagyon jól tudom. Bocsánatot akartam kérni.
-Még is miért?-tettem a hülyét.
-Te is tudod.......miért nem mondtad el?
-Őszintén hagytad? Bár most már nem is igazán érdekel, de gondolom téged sem. Ahogy hallottam nem akarsz tovább küzdeni a kapcsolatunkért. Ne aggódj már én sem szóval azt kérem tőled, hogy különösebbképp ne keressük egymást és maximum órákon beszéljünk. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek.
-Komolyan ezt akarod?-kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva. Nehéz volt erősnek maradnom mert konkrétan a falnak támaszkodtam és Ő annyira közel állt hozzám amennyire csak lehetett.
-Pont annyira mint te.-szóltam szárazon és nagy erőfeszítések áran eltoltam magamtól majd egy tálca sütivel vonultam vissza az asztalhoz.
-Olga merre van?-érdeklődött Angie.
-Nem tudom, de ha már úgy is kint voltam behoztam a desszertet. Egy kis cetlit hagytam Olginak, hogy nyugodtan menjen haza.-erőltettem magamra egy mosolyt és leültem az asztalhoz. A finomsághoz nem nyúltam hozzá mert az étvágyam a konyhai akció után teljesen elment meg amúgy sem volt jó napom.
-Kicsim mi a baj? Ez a kedvenced és hozzá sem nyúlsz?-kédezte apu.
-Nem vagyok már éhes.-zártam le a témát és megvártam amíg mindenki befejezi a vacsorát.
-Akkor nyomás énekelni.-tapsolt egyet a megmentőm mire mindannyian kicsődültünk a nappaliba. A "fiúmmal" leültünk a zongorához ami elé már mindenki be volt állva.
-Na és melyik lesz a választott ének?-kérdezte Maria. Egy pillanatig gondolkoztam majd a társam fülébe súgtam valamit Ő pedig játszani kezdett. A Soy mi meyorra esett a választásom amit már egészen kicsi korom óta nem énekeltem és Tyleren kívűl még senki nem hallotta legalábbis tőlem. Láttam ahogy apa szeme csillog, de nem sírta el magát. Nem is ez volt a lényeg hanem valami egészen más ami már készült kibukni belőlem. A mellettem ülő emeber jól tudta mi az. A zene közepénél felálltam és úgy énekeltem tovább.

A dal végén mindenki megtapsolt minket mivel nem csak nekem hanem a partneremnek is igazán jó hangja van.
-Mikor írtad ezt a dalt?-kérdezte Roberto úr.
-Igazság szerint ezt a dalt anyukám írta vagyis az egyik részét én pedig a másikat Kiskoromba, de nem éreztem teljsenek az én részemet és akkor Tyler elővett egy ki lapot és felém nyújtotta. Összeraktam a sorokat és így született meg a dal. Azért választottam most ezt mert ma van anyukám halálának évfordulója csak úgy látszik eről senki nem akart igazán tudomást venni.-néztem dühösen apára és a nénikémre.
-Vilu mi csak nem akartunk felzaklatni. Azt gondoltuk, hogy.....
-Még is mit? Soha nem felejtem el ezt a dátumot.-vágtam a szavába dühösen és a kabátomat felkapva kiviharzottam a házból. Az utcát csak a lámpafények világították meg. Olyan 9 óra tájt járhatott az idő ami annyit jelentett, hogy az idő is igen hűvős volt. Nem akartam tudomást venni a világról így csak elindultam és fogalmam sem volt merre, egyszerűen vittek a lábaim és csak akkor kaptam észbe amikor a temető kapujában álltam. Bementem és egyenesen anyu sírjához vezetett az utam. Letérdeltem és az ujjaimat végighúztam a kőbe garvírozott nevén. Őt is Marianak hívták mint Leon anyukáját. Egyszer csak valaki kezét éreztem a vállamon, de anélkül, hogy hátrafordultam volna tudtam ki az. Felpattantam a földröl és szorosan Leon karjaiba bújtam a fejem bedig izmos mellkasába fúrtam.
-Ne magad hibáztasd.-mintha olvasott volna gondolataimba mert tényleg így van.
-Ha az nap nem megyek át a barátnőmhöz lehet még ma is élne.-néztem rá és a szemeimbe könnyek csillogtak.
-Nem tudom pontosan mi történt, de lehettél vagy 6 éves. Honnan tudhattad volna, hogy anyukád nincs jól és, hogy agyvérzést fog kapni?
-Elég idős voltam ahoz, hogy ha rátalálok időben akkor szólok apának. Anyu Telefonján mindig a gyorshívón volt. Ráadásul amikor átmentem a szomszédba a kislányhoz elötte jól összekaptam vele és nem volt teljesen  szent a béke amikor elmentem otthonró, de Ő azért egy puszival köszönt el tőlem.-meséltem és azon kaptam magam, hogy Leon kezét szorongatom és nem is nagyon akarom elengedni.
-Violetta, kérlek ne okold magad mert most bármennyire is magasról tennünk kéne egymásra nekem nem megy.....egszerűen nem bírom elviselni ha szomorúnak látlak.-tűrt egy kósza tincset a fülem mögé én pedig halványan elmosolyodtam.
-Köszönöm!-suttogtam és gyengéden megpusziltam az arcát. A karomnál fogva szorosan magához húzott oly annyira, hogy a fülemen és a nyakamon éreztem a lélegzetvétel.
-Mindig te voltál a legfontosabb ember számomra amióta csak megismertelek. Ahogy ezt kimomdta újabb személyel bővült a társaságunk.
-Törpe csak, hogy itt vagy.-ölelt át szorosan az unokabáttyám.
-Ne aggódj, jól vagyok csak ki kellett ide jönnöm.-simogattam az arcát kedvesen aztán rájöttem, hogy valaki igazán figyel minket.
-Mégegyszer nagyon köszönöm.-fordultam a fiú felé akinek már újra közömbösség ült az arcán, de a szemében láttam felvillanni a haragot és a csalódötságot.
-Aha, na én léptem.-jelentette ki és azzal ott is hagyott minket. Mire hazasétáltunk a vendégeinknek már nyoma sem volt. Láttam a családomon mennyire dühös amiért ilyet tettem viszont Angie szemében meg persze apáéban is láttam, hogy mennyire szégyellik magukat ezért nem is nyaggattak. Feltrappoltam a szobámba és miután belebújtam a pizsimbe begubóztam a paplanom alá és ott gondolkoztam. Tudtam, hogy Leoval már minden el van cseszve pláne, hogy nem válaszoltam semmit arra amit utoljára a fülembe súgott. Addig kattogtam míg végül elnyomott az álom és reggel finom kakaó illatra ébredtem.
-Nem tudom ki vagy, de köszönöm.-motyogtam a paplan alatt majd amikor kikukucskáltam alóla Tyler mosolygós arcát pillantottam meg.
-Nem akarlak zavarni, de gondoltam most már felkeltelek mert egy óra múlva próbád van. Jut eszembe ezt apukád küldi.-emelt fel az ágy mellől egy óriási fehérrózsacsokrot amiben egy kis kártya is díszelgett.
-Ha azt hiszi, hogy ezzel meg tud hatni hát nagyon téved.-mondtam mérgesen.
-Ha nem hat meg akkor vágd földhöz.-nézett rám és bár nem mosolygott, de láttam, hogy a nevetőráncai összefutnak.
-Jó a rózsák szépek, de ennyivel semmi sincs elintézve.-mondtam és az ölébe nyomva a csokrot a szekrényemhez sétáltam. Gond nélkül kezdtem kipakolászni a ruhámat és átöltözni. Nem is foglalkoztam vele, hogy Ty is bent van a szobába mivel kisebb korunkba is egymás mellett öltöztünk. Elfelejtettem, hogy azóta kamaszodtunk és pár dolog változott. Mire végeztem az uncsitesóm a füléig piros volt ami hatására én is elpirultam.
-Nagyon...khhhmmm......csinos vagy.-köszörülgette a torkát. Ma valami új stílust választottam. Semmiképp nem Violettás volt. Egy fekete bőrnacit, fekete pánt nélküli felsőt, ugyan ilyen színű bőrdzsekit húztam fel. Kiegészítőnek egy felső vámpírfogsort ábrázoló nyakláncot, fekete "madár toll" fülbevaló és egy köves karkötő volt. Cipőnek pedig egy szegecses bakancsot választottam.

Honnan vannak ilyen ruháim? Szeretek olyan ruhákat vásárolni amiket lehet soha nem húznék fel, de tetszenek, látok bennük valami vadat.
-Köszönöm, ne haragudj, hogy így elötted csak tudod régen is így volt és megszoktam.-mentegetőztem mire Ő csak legyintett egyet és egy puszit nyomva a homlokomra magához ölelt.
-Siess próbára, délután lesz egy meglepi hírem.-nevetett én pedig egy puszival elköszöntem tőle és lementem reggelizni. Aki az asztalnál ült abba hagyta az evést, meg állta az étel a szájában vagy a pirítos a kezében.
-Jó reggelt.-köszöntöttem őket és helyet foglaltam Fede mellett aki valószinűleg nemrég érhetett haza.
-Kicsim ez nem te vagy.-szólalt meg elösszőr apa.
-Szükségem van a változásra, a viselkedésem nem fog változni és nem tervezek elzülleni sem, de vannak dolgok amiket nem nyelek már le könnyen, már nem vagyok a kicsi, törékeny Violetta.-mondtam, de inkább csak magamat győzködtem. Ugyan az a sugárzó, mosolygos Violetta vagyok akinek gondolnak, de azért egy-két dolog megváltozott bennem. Például az, hogy ha meglátom Leont mindig eszembe fog jutni az illata, érintése, ölelése és természetesen a csókja.  Az a csók amibe ha belegondolok az egész testem beleremeg, most is így történt. Az asztalnál pírbe borult az arcom és furcsa bizsergést éreztem a testemben amire Angie figyelt fel elösszőr. Elnézést kérve elindultam a suliba egy sütivel a kezembe. Mire elmajszoltam Federico is utolért.
-Mi történt az asztalnál? Már megint Leon jutott az eszedbe?-kérdezte mire határozottan szembe fordultam vele.
-Ne hozd fel őt, oké?-néztem rá szigorúan.
-Mi van veled? Mostanaban mindenre ami hozzá kapcsolódik érzékenyen reagálsz. Tudom, hogy fájó pont, de nem kéne így megváltoznod.-mutatott rám.
-A hajam ugyan úgy ki van vasalva hogy általában szokott lenni és nem prosti ruhában járkálok.-szaladt ki a számon a prosti szó és azonnal a szám elé kaptam a kezemet. Soha nem beszéltem még úgy csúnyán. Maximum annyi csúszhatott ki, hogy a fenébe. Valami tényleg megváltozott. Kicsit bántam, de kiváncsi voltam mit tudok kihozni magamból. Kicsit szomorúan néztem Fedére aki csak magához húzott és átölelve a fülembe suttogott.
-Nem érdekel, hogy ilyen vagy. Te mindig az én törékeny hugom maradsz Violetta. Én itt vagyok neked.-a vállába fúrva fejem elmosolyodtam és megpusziltam.
-Köszönöm.-karoltam át és így mentünk be a Studioba.