1.évad 22.rész Az álom

Miután a srácok hazakísértek köszönés nélkül felvágtattam a szobámba ahol nagy meglepetésemre Leon ült. Csak nézett rám, nem szólt egy szót sem. Tudtam miért van itt így szó nélkül hagyva a szekrényemhez sétáltam és elkezdtem kidobálni belőle a színes ruháim. Csendben figyelte a jelenetet és láttam rajta, hogy össze van zavarodva.
-Akarsz valamit mondani vagy csak itt ülsz? Ha nincs mondanivalód akkor kérlek menj el.-mutattam az ajtó irányába.
-Igen akarok valamit mondani. Undorító a viselkedésed és egyáltalán kik ezek a pojácák akikkel ma lógtál? Violetta mi van veled?-lépett oda elém.
-Pojácák? Ha tudni akarod ezek a "pojácák" a barátaim. Ők elfogadnak olyannak amilyen vagyok. Nem piszkálnak. Nem érdeklik, hogy ha feketében vagy színesben járok. Te aki állítólag szeret miért nem fogadsz el így?-mutattam magamra.
-Szeretlek, de ez nem te vagy. Dacolsz apukáddal szemben. Dacolsz mindenkivel szemben. Nem akarlak elveszíteni.-fogta meg a kezem.
-Pedig most pont azt csinálod.-fordultam el és tovább pakoltam. Már csak az ajtó csukódást hallottam mire kiengedtem a levegőt és a szekrénynek dőlve a földre csúsztam majd sírni kezdtem. Nem akartam őt elveszíteni, de egyszerűen nem tud elfogadni se Ő se a többiek pedig én még mindig én vagyok. Ledőltem az ágyba és álomba sírtam magam.
***Álom***
Visszatérő rémálom volt. Egy sötét sikátorban lépkedtem, a tornacipőm átázott és hallottam a kövek ropogását a lábam alatt. Egy idő után már nem csak az én lépteim halladszóttak, valaki követett. A lépteim sietősre vettem. Sőt szinte már rohantam, féltem....egyenesen rettegtem valamitől vagy inkább valakitől. Egyszer csak megszólalt, férfi volt. Azt kiáltotta utánam, hogy ne féljek Ő nem bánt. A szívem már a torkomban dobogott, de a síkátornak nem volt vége. Addig futottam míg megbotlottam egy kőben és hasra estem, a bokám kiment, hiába húztam magam a földön az ember gyorsabb volt. Segítségért kiáltottam, de hiába. Éreztem amint elkapja a bokám én pedig felé fordulok. Nem hittem a szememnek....a férfi az apám volt és egy kést tartott a kezében.
***Valóság***
Sikítva ébredtem az éjszaka közepén és mire észbe kaptam már Tyler és Federico is bent volt a szobában.
-Megint az az álom?-kérdezte Fede mire én sírva bólintottam. Aggódva odajött hozzám és bebújt mellém.
-Mi ez az egész?-kérdezte értetlenül az unokabáttyám.
-Haver holnap mindent megdumálunk, de ide most tényleg én kellek.-mondta Federico. Ty nem is értetlenkedett azonnal kiment a szobából, de elötte egy puszit nyomott a homlokomra.
-Le akart szúrni.-zokogtam Fede mellkasába.
-Nem akart, ez csak egy álom. Holnap visszamegyünk a pszichiáterhez mert ami mostanában történik veled az nem jó.-szorított magához nagyon erősen.
-Nem akarok oda újra visszamenni.
-Nem lesz semmi baj, ígérem!
Az egész éjszakát ébren töltöttem, nem tudtam visszaaludni. Csak azon járt az eszem, hogy miért ismétli meg a történelem önmagát. Egy ideig ültem az ablakba és az utcai lámpák fényét vizslattam meg a hajnalban meginduló embereket akik a munkahelyükre siettek. Én sem bírtam már a tétlenséget így halkan, hogy Federicot fel ne ébresszem lementem a konyhába és főztem magamnak egy kávét. Leültem a nappali kanapéjára és szürcsölni kezdtem a kávémat. Azt gondoltam az majd helyre ráz, de akkor egy vagon koffein sem lett volna elég, hogy normálisan tudjak gondolkozni. Csak a bekapcsolt tv fénye világította meg a helyiséget és az arcomat. Persze le volt némítva mivel nem igazán érdekeltek a hajnali hírek sem a sztár csatornák. Olyan 6 óra környékén hallottam ahogy Olga megérkezik és azonnal tevékenykedni kezd a konyhában majd nem sokra rá a lépcsőn is elindult lefele valaki. Angie állt meg elöttem. Jó sok idő eltelt már mióta terhes lett így csak a nagy hasára lettem figyelmes, nem bírtam levenni róla a szemem és egy kicsit el is mosolyodtam. Abban a pillanatban a kistesóm tűnt a leg igazíbbank. A nénikémnek ez fel is tűnt így leült mellém és a kezem szó nélkül a hasára helyezte. A kicsi érzékelte ezt így rúgott egyet mire nekem kicsordult egy, könnycseppem. A szép pillanatot apa zavarta meg amint lejött az emeletről. Felpattantam a kanapérol és őt kikerülve visszamentem a szobámba. A szekrényemből kivettem egy feket szoknyát és egy fehér alapont feket mintás pólot. Kiegészítőnek egy szögecses nyakláncot és egy füllbevalót húztam. Kiosontam a fürdőbe, hogy fogat mossak, kivasaljam a hajam és felrakjam a füstös sminkemet. Mire mindennel végeztem az egész ház ébren volt és mászkáltak. A fürdőből kilépve egyenesen az a földszintre indultam ahol mindenki reggelizett. Odaültem én is és elrágcsáltam egy pirítóst.
-Na jó Violetta ez így nem mehet tovább. Nagyon sajnálom a történteket, de néha előfordul ez a munkámban. Az év végi koncerteden biztosan ott leszek.
-Ezzel már elkéstél apa.
-German szerintem ez nem a legjobb alkalom. Ma Viluval elmegyünk a pszichiáterhez.-jelentette ki Fede mire mindenkinek leesett, hogy mi történik kivéve Ty-nak. Őt is valószínűleg beavatják később, hogy miről is van szó. Apa idegesen fészkelődött, Angie rosszúl lett, Olga sírni kezdett, Ramallo pedig elejtette a papírjait. Én egy szót sem szóltem csak Federico kezét megragadva felálltam az asztaltól majd távoztunk a házból. Ragaszkodott hozzá, hogy Ő kísérjen el bár én nem akartam menni. A belvárosba kellett mennünk így buszra szálltunk és egészen a végállomasig utaztunk. A buszon annyi jelenet lejátszódott a fejemben, hogy hogyan lesz ez az egész. Nagyon régen jártam már Liesnél(Így hívják a pszichiátert). Annó megbeszéltük, hogy csak akkor megyek vissza ha újra előjön ez a rémálom hisz legutobb majdnem tönkretette az egész családunkat.
-Utána haza szeretnél menni vagy suliba?
-Inkább a suliba. Nem jó ha most egyedül maradok a gondolataimmal.-mosolyogtam Federe kedvesen. Amikor megérkeztünk az épületbe egy egy szemüveges, idős hölgy jött oda hozzánk.
-Időpontra jöttek?-kérdezte kedvesen.
-Nem, de az unokahugomnak szüksége lenne a segítségre.-szólalt meg Federico először.
-Én ezt értem, de a doktornőnek mára csak 3 embere volt.
-Legyenszíves kérdezze meg.-kérlelte őt Fede.
-Rendben megkérdezem.-sóhajtotta és már el is tűnt. Alig telt el 2 perc már nyílt is az ajtó, hogy bemehetek. Amikor beléptem az ajtón Liesnek kiesett a kezéből a bögréje. Nagyon jól tudja, hogy most mi történik. Szó nélkül odajött hozzám és átölelt.
-Megoldjuk, oké?-simította meg az arcom mire én csak nagyokat bólogattam. Mindent szóról szóra elmeséltem neki a koncert napjától fogva egészen a mai napig. Aligha nem a sírás határán álltam, de erős voltam így csak pár könnyem csordult ki.
-Mégis mit csináljak most?-kérdeztem miközben a kezemet az arcomba temettem.
-Ahogy értelmeztem neked van egy barátod akit úgy hívnak, hogy Leon. Ő melletted áll ebben?
-Ami ezt illeti nem örül, hogy megváltoztam és azokkal a srácokkal lógom.
-Talán azért mert van ott 2 fiú is  meg cigiznek és még sorolhatnánk.
-Viszont azt meg nem szeretném, hogy tudjon az álmomról és ami az elkövetkezendő időben fog történni.
-Akkor pedig fel kell készülnöd, hogy szépen lassan elveszíted.-jelentette ki én pedig teljesen kiborultam. Összekuszálódtak a gondolataim. Szükségem van Leora viszont eről nem tudhat. Van elég baja így is. Nem akarom, hogy miattam is aggódjon.
-Azt szeretném, hogy boldog legyen és amíg én ilyen vagyok nem lehet az mert csak rajtam gondolkodna. Meg akarná talalálni a megoldást és ha kell akkor inkább nem alszik, eszik és iszik és, hogy ezt meg tudjam akadályozni el kell engednem. Sokkal jobb lesz így neki.
-Nem dönthetsz helyette. Ha leültök és normálisan megbeszélitek biztosan találtok erre megoldást. Ha elveszítenéd őt még nehezebb lenne meggyógyítanom téged. Most nem lesz elég a múltkori megoldás.
Órák teltek el amíg beszélgettünk, de nagyon érződött, hogy még az elején vagyunk hisz nem igazán akartam megnyílni. Első "házifeladat"-nak azt kaptam, hogy amikor a héten valaki örömöt okoz nekem azt írjam le. Csak elég a neve és, hogy mit tett. Miután végeztünk indultunk is a Studioba mivel a suli időt lecsúsztuk.